A múlt év végén, a Szent Család vasárnapján, hálaadás volt a muzslyai Szűz Mária Szent Neve-templomban, ahol megköszönték Sándor Rozália szolgálatát, aki a parókián immár kilenc éve a házvezetőnői feladatokat látta el. Persze nem csak ennyiben merült ki a közösségi munkája, hiszen már huzamosabb ideje hozzájárult a közösség és a templom körüli teendőkhöz.
Arról, hogyan is érezte magát az ünnepi pillanatokban, azt mondta, annak ellenére meglepődött, hogy tudta, befejezi a tevékenységét.
Varga Zoltán atya is minden jót kívánt Rózsi néninek (fotók forrása: Facebook)
— Gondoltam, amilyen csöndben odamentem, majd úgy is jövök el, de nagyon szép ünnepséget készített Éliás atya a szentmisén belül. Sőt, itt volt Varga Zoltán atya szalézi pap is Szlovéniából, tehát nagyon nagy meglepetés volt számomra. Én itt a templomban nemcsak kilenc éve kezdtem tevékenykedni, hanem sokkal előbb, még a párommal, amikor összekerültünk. Amióta 1977-ben idejöttünk Muzslyára, azóta mindig templomjárók voltunk, és a közösségben dolgoztunk. Csatlakoztunk több csoporthoz a plébánia berkeiben, és ahol szükséges volt, ott segítettünk. Régen nagyon sok rózsa volt a templom körül, azokat kapáltuk, ápoltuk, összeszedtük azt a sok-sok falevelet, amely a templom előtti, melletti, nagy nyárfákról lehullott. Valóban sokat dolgoztunk az egyháznak, igazán kivettük a részünket a közösségi munkából. Amikor a férjem meghalt, én továbbra is jártam a templomba, de a csoportok munkájában már nem vettem részt. A férjem halála után néhány hónappal Varga Zoli atya megkérdezte tőlem, szeretnék-e dolgozni a parókián. Ezen nagyon meglepődtem, mondtam is, hogy soha nem dolgoztam házaknál, de biztatott, hogy majd megtanulom.
Sándor Rozália
Rózsika néni elmesélte, Sztánkó plébánosnak (Tratnjek Stanko SDB, nyugalmazott szalézi szerzetes) köszönheti, hogy valóban gyorsan „belejött” a házvezetőnői munkába, mert pontosan elmagyarázta, miként ossza be a tennivalóit, hogy ne legyenek túlzsúfoltak a napjai. Amikor a szalézi atyák után jöttek a verbita atyák, ő ugyanúgy megszervezte magának a tennivalóit, de mivel csak ketten lettek az atyák, a munka is kevesebb lett, és megtörtént, hogy minden másnap vállalt szolgálatot. Kezdetben, amikor még a szalézi atyák közül ott volt Golob Felix, Srećko atya, Tratnjek Stanko atya, Jelen Janez, János atya és Varga Zoltán atya, bizony reggel 8-tól délután 3 óráig tartott a munkaideje, és nem ült tétlenül.
Csoportkép a kollégákkal — jobbról József atya
— Azt hiszem, hogy ők is meg voltak elégedve a munkámmal, mert soha nem mondtak semmi rosszat, mindig mindent megköszöntek, ami nagyon jó érzés volt. Két éve mentek el a szalézi atyák, volt, aki előbb, három-négy éve, például Stanko atya. De még mindig minden évben fölhív, minden érdekli, szépen kikérdez, most karácsonykor is beszélgettünk. János atya pedig még sűrűbben telefonál. Kevesebb lett a munkám, hiszen egy évig csak Éliás atya volt a plébánián, aztán egy éve jött József atya is. Először egy kicsit furcsa volt, mert nem tudtam, milyen szokásaik vannak, de Éliás atya megerősített, hogy továbbra is úgy csináljam a munkámat, ahogyan korábban. Nagyon sokat segítettem Éliás atyának, mert nem ismerte a híveket. Minden temetés előtt behívott, hogy megtudja tőlem, hívő volt-e az elhunyt, járt-e templomba, mert érdekelték az emberek. Akkor még nem tudott szerbül, sokszor mentem fordítani, de most már szerbül is jól tud.
Éliás atya megköszönte a szolgálatát
Éliás atya is megjegyezte, Rózsi néni már akkor el szeretett volna menni, átadni a munkáját, amikor ő megérkezett, de sikerült neki marasztalnia, mert a múlt és a jelen között nagy szüksége volt egy biztos emberre, akitől megkérdezheti a fontosabb tudnivalókat.
A beszélgetés során az is kiderült, amennyire az egészsége megengedi, Rózsi néni tovább kívánja folytatni a templom takarítását, mert a megszokott, néhány asszonyból álló kis csapat minden héten teszi a dolgát. Mivel a kórusban is énekel, az övé a fenti rész takarítása. Régebben temetéseken is szolgált, az énekes asszonyok egyike volt, akik búcsúztatták a halottat.
— Még két hete is kellett mennem énekelni a temetésre, mondtam is Éliás atyának, már hetvennégy éves vagyok, hangom sincs, de azt válaszolta, maga csak jöjjön. Amikor mentünk vissza a temetésről, kijelentette, maga engem úgy meglepett, mert szinte még engem is áténekelt. Szóval, amikor a fiatalabbak nem érnek rá, akkor ezeket a felkéréseket is el szoktam fogadni. Persze én nem írok már olyan búcsúztatókat, mint a fiatalok, hanem a legegyszerűbb módon énekelem az énekeket. A templomba, annak ellenére, hogy fáj a térdem, biciklivel szoktam elmenni az esti misékre. Jól érzem ott magam. Olyan szép az, amit fölolvasnak, az evangéliumi részletek, hogy néha két-három napig is gondolkozom rajtuk. Én nem járok máshova, csak a templomba, és nagyon megszerettem ezeket az atyákat is, nagyon őszinték, olyan jó velük lenni.
A beszélgetéskor Rózsi néni nem tudott arra a kérdésre válaszolni, hogy hiányoznak-e neki a délelőtti elfoglaltságok, mert még nagyon új volt neki, hogy átadta a házvezetőnői teendőket. Azt viszont elmondta, hogy nagyon szeret olvasni. Wass Albert könyveit mind megvásárolta, elolvasta, most pedig az unokájával hozatott újakat, Zsuffa Tünde köteteiből többet is, azok várnak rá. Én azt is tudom róla, hogy nagy szeretettel hallgatja a hangoskönyveket. Várja a tavaszt, amikor módjával ugyan, de a kerti munkálatokat is szereti megcsinálni. A kertjében, mely elég nagy, megterem egész évre a krumpli, borsó, fokhagyma, paradicsom, saláta. Szinte semmit nem vesznek, minden saját termelésű, ami a konyhára kell.
