home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Papír nélkül
Perisity Irma
2021.03.26.
LXXVI. évf. 10. szám
Papír nélkül

Írott és íratlan szabályok határozzák meg viselkedésünket, irányítanak bennünket az illik-nem illik útján. Vonatkozik ez a vadházasságban élőkre is. Ezúttal egy olyan középkorú asszony vall kapcsolatáról, aki azt gondolta, semmi különbség nincs a házasság és a vadházasság között. Hatalmasat csalódott.

— Néhány nap múlva betöltöm az ötvenedik életévemet, de be kell vallanom, hogy rengeteg mindent még mindig nem tanultam meg az életről — mondja elgondolkodva. — Háromgyerekes családból származom, a szüleim gyári munkások voltak. Középső gyerek vagyok, van egy bátyám és egy húgom. Én mindig kilógtam a sorból. Felnőttként olvastam utána, hogy a pszichológia külön foglalkozik a középső gyerek lelki és érzelmi gondjaival. Persze akkoriban a munkás szülők nem szaladtak gyermekeikkel pszichológushoz, ha valami probléma akadt. Néha egy kis beszélgetés, egy-két pofon helyettesítette a szakmát. A bátyám nagyon fiatalon különvált a szüleinktől. Amikor befejezte a szakközépiskolát, munkát kapott, és néhány hónapon belül elköltözött otthonról. Hétvégeken hazajárt, a család együtt ette meg a vasárnapi ebédet, de ő utána ment is haza. Elég fiatalon meghalt anélkül, hogy megnősült volna. Már nagylány voltam, amikor először hallottam a buzi szót — a bátyámmal kapcsolatban. A húgom három évvel fiatalabb. Örökké csacsogó, göndör hajú, babaarcú kislány volt, akit mindenki első látásra a szívébe zárt. Megkapó külsejének hála az életben mindig jobban járt, mint én, de ezt sosem vetettem a szemére.

Amióta én is anya vagyok, sokszor gondolkodtam azon, milyen is volt a gyermekkorom. A testvéreimhez sosem tartoztam igazán. A bátyám mindig fiúk társaságában futballozott. Az volt a legmeghittebb pillanat köztünk, ha időnként meghúzta a hosszú copfomat, és rám vigyorogva mondta: Szia, kiskacsa! Mert egy kicsit bicegtem járás közben. A húgommal nem tudtam közös nevezőre jutni. Nem tudtunk együtt játszani, neki mindig az a játékszer kellett, amelyik éppen nálam volt, és ha nem adtam neki, sírva szaladt anyához panaszkodni. Lassan úgy elidegenedtem tőle, hogy az asztalnál sem akartam mellette ülni. Szerettem tanulni, rengeteget olvastam. A bátyám tagja volt a városi könyvtárnak, és sokszor hozott haza könyveket nekem is. Múltak az évek, és a családban elvoltam én önmagammal. Apámnak volt egy öreglány húga, aki egyedül élt a városban. 

Sokszor elmentem a nagynénihez, szigorú volt, de beszélgetett velem. Sok mindent, amit a gyerekek az anyjuktól tanulnak meg, én tőle tudtam meg. Nem voltam húszéves, amikor szerelmes lettem egy néhány évvel idősebb férfiba, aki már volt nős, de két év után elvált a feleségétől. A szüleivel élt, és a húgával, az apja műhelyében dolgozott, mely felett volt egy kéthelyiséges lakás, ott kezdtük meg a közös életet. Anyósom látni nem bírt, akármit csináltam, semmi sem volt jó neki. A szüleim ellenezték ugyan a kapcsolatunkat, de nem azért, mert védeni akartak, hanem mert „nem illik” vadházasságban élni. A párommal úgy döntöttünk, nem esküdünk meg, hiszen nem a papír a fontos, hanem két ember őszinte szerelme.

Dolgozni kezdtem, szültem egy gyereket, az anyósommal való viszonyom azonban egyre jobban elmérgesedett, ezért úgy döntöttünk, hogy házat építünk. Vettünk egy telket, és amikor megszületett a másik fiunk is, már tető alatt volt a ház. Szülői anyagi támogatást nem kaptunk, de apám és a bátyám sokat segített a munkában. A gyerekek középiskolások voltak, amikor megkezdődött anyósom igazi aknamunkája. Szinte naponta adagolta a férjemnek a mérget, olyannyira, hogy az elkezdett inni. Azt hiszem, sosem volt mersze ellentmondani az anyjának, hát lassan én lettem a bűnös, hogy nincs autónk, hogy a fiúk csak középiskolát fejeztek be, hogy nem akarok segíteni a férjem húgának, aki ikreket szült. Sorolhatnám még a bűneimet, melyek úgy befészkeltek a férjem tudatába, hogy ha részeg volt, rendszerint meg is vert, mert nem voltam jó házastárs. Nem akartam hazaköltözni, azt hiszem, be sem fogadtak volna, hiszen még a gyerekeim is törvénytelenek, hiába viselik az apjuk vezetéknevét. Aztán három évvel ezelőtt a férjem a Dunán volt horgászni egy barátjával. Motorkerékpárral mentek, és amikor este jól bepálinkázva hazaindultak, belefutottak egy pótkocsis traktorba. A férjem a helyszínen meghalt. A hagyatéki tárgyaláson a férjem szülei és a húga, valamint annak a férje is megjelent. A házat követelték, melyet együtt építettünk fel. És ekkor derült ki, hogy a vadházasságban élő párok mindenben egyenrangúak, csak anyagiakban nem. Az volt a gond, hogy a telket és a házat is a párom nevére írattuk, hiszen nem gondoltam arra, hogy egyszer majd osztozni kell valakivel azon, amit mi teremtettünk meg. Két év után megnyerték a pert, hiába voltak tanúim, papírjaim. Én csak azt örökölhettem, amit a törvény előír a vadházastársnak. Most a fiatalabb fiammal albérletben élek, az idősebb hajón dolgozik két éve. Mondogatom is neki, legyen esze, amikor majd nősül: inkább szív, mint papír nélkül, ha nem akar esetleg egy válás után meztelen fenékkel maradni.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..