* Ön egyenesen a tanyavilágból érkezett a színészi kultúrába. Két, egymástól nagyon különböző világról van szó. Mégis hogyan lett önből színész?

— Valójában nem is az egykori, réges-régi paraszti miliőben, hanem az úgynevezett tsz-világban nevelkedtem. Sok lehetőségem ebben a korszakban nem igazán volt, ezért maradt az elvágyódás a költészet világa irányába. Az iskolában mondtam a verseket, és ha nem is tudatosan, de lassan, kicsi, apró döntésekkel közeledtem a színház felé. Amikor először nyílott lehetőségem arra, hogy színpadra léphessek, akkor azonnal igent mondtam. Még nem is voltam tizennyolc éves, amikor már szerződésem volt a debreceni színházzal, és rövid idő elteltével beleszerettem abba a közegbe.

Forrás: szfe.hu

* Magát a színházat és a színházi kultúrát sokan kizárólag az urbánus környezethez kötik. Ön viszont életpályájával azt bizonyította, hogy a színház nem értelmezhető nemzeti vagy népi kultúra nélkül.

— Mindennek a felismerése már a későbbi időszakomhoz kötődik. Miután megalapítottuk a családommal Viszákon a Kaszás Attila Pajtaszínház és Galériát, akkor jöttem rá, hogy a kis színházak igenis lehetnek kultúrahordozók és -közvetítők. Én azóta, csaknem húsz esztendeje, valójában ebben a gondolati struktúrában élek és alkotok nemcsak Viszákon, hanem Budapesten, a Nemzeti Színházban is. Az érdekel, hogyan tud a színház a saját öncélján túl bekapcsolódni a nemzeti kultúrát teremtő, közösségalakító mélyebb folyamatokba.

Forrás: kulturpajta.hu

* A művészetben, csakúgy mint a való életben, rendkívül fontos tényező az örökség. Ön mit kapott az egykori elődjeitől?

— Az ifjú és a fiatal felnőtt korom tökéletes gyökértelenségben telt. Nekem már nem volt Isten-képem, a családképem is mozaikos, illetve tördelt volt. Ahol éltem, szinte nem is létezett közösség, csak egy kisbolt és a szakszervezet székháza. Egyszóval hagyatékot nem kaptam, amikor azonban 2002-ben találkoztam Kovács Gyulával, és 2007-ben Viszákon letelepedve felépítettem a Pajtaszínházat, akkor önmagamnak is bizonyítottam, hogy tudok tartozni valahova. Budapest számomra túl nagy volt, nem tudtam befogadni. Mindig a kisebb közösségekkel voltam kompatibilis. Engem, mondhatni, a hiányérzetek tartottak életben. Hogy melyek voltak ezek? Hát a család, az Isten és a közösség, mely magában hordozza a kötődést és a ragaszkodást is. Megéreztem és megértettem, hogy mennyire jó valahova, valakihez vagy valakikhez tartozni. Ez az én örökségem.

* A Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktat. Mennyiben más az új generáció, mint az önöké vagy a még régebbi elődöké, színészlegendáké?

— A munkásságom alatt természetesen számtalan hihetetlen képességű és kiemelkedő tudású színésszel és rendezővel dolgoztam együtt. De az én generációmban is rendkívül sok csodálatos színész van, aki legendássá válhat, csak még jelen pillanatban nem tud róla. A jövőkép azonban csak akkor lehet számunkra biztató, ha már megtanultuk tisztelni az egykori nagyok művészetét. Hiszen ugyanúgy kellene megélnünk és közvetítenünk is a kultúrát. Én ezt próbálom tenni az őrségi gyümölcsfák ültetésével, vagy a falusi színházteremtés rögös útján.

Forrás: kulturpajta.hu

* Az Őrségben idilli körülmények között hozta létre a Tündérkertet és a Kultúrpajtát. Ha jól tudom, mindez a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatéka megmentésének törekvéséből indult. Valóban így volt? Hogyan működik a Tündérkert?

— Az idilli egyúttal arra is utal, hogy nagyon kemény munkával jött mindez létre. Az ottani közösséggel sokat tettünk azért, hogy jól is működjön. Fontos tudni, hogy az Őrségben én csak egy „gyűttment” vagyok. Aki tudja, hogy ez mit jelent, és volt már ilyen helyzetben, az pontosan érti ennek a bizonyos állapotnak, azaz a „gyűttmentségnek” a nehézségeit. Ez egy kettős szerep. Viszem a saját kultúrámat, és azt is próbálom megérteni, ami körülvesz engem. Szóval bemenni egy közösségbe, körülnézni, megtapasztalni és belakni. A Pajtaszínház „betolakodott” egy közösségbe, mely megérezte, hogy ez az övé. Annál is inkább érezték vagy érezhették magukénak ezt a színházat az emberek, mivel az a helyi gyümölcshagyaték megőrzését tűzte ki céljául. Örökre megtanultam, hogy a közösséggel történő együttélés nagyon finom és érzékeny dolog. A Tündérkertet 52 gyümölcsfával kezdtük, jelenleg csaknem 200 gyümölcsfafélénk van. És minden fának megvan a saját gyermek gondnoka.

Forrás: kulturpajta.hu

* Mindez egyfajta örökkévalóságot szimbolizál?

— Igen, pontosan ennek a szimbóluma. Ehhez tartozik, hogy minden esztendőben annyi gyümölcsfát mentünk el, ahány gyermek az előző évben a faluban született. Ez az üzenet az örökkévalóság kapcsán.