— Már jó néhány év eltelt anyám halála óta, de még mindig mélyen el tudom magam ásni a történtek sarában — kezdi elgondolkodva. — Mondhatnék durvábbat is a múltunkra, de megelégszem annyival, hogy valóban csúnya dolgok történtek. Anyám egy tanyasi házaspár egyetlen lánya volt. A családfő, vagyis a nagyapám valamikori kutyabőrös nemes volt, de a nagymama volt az, aki a rongyot rázta. Persze, szegények voltak, különösen a nagymama ötgyerekes családja. Amikor nagylány lettem, azt mesélte, hogy fiatal lányként arról álmodott, hogy ha eladósorba kerül, hozzámegy a nagyapához, mert az ő családjának hírneve, gazdag, irigylésre méltó múltja volt, igaz, a háború után elvették a földjüket. A család méltóságából azonban föld nélkül is megmaradt valami: a környékbeliek tisztelete, a család viselkedése, felfogása, a tanyájuk, a „stájer” kocsi. És a kitartása meghozta a gyümölcsét: a nagyapa tekintete megakadt a takaros, szorgalmas lányon, majd összekerültek.

Anyámnak nem született testvére, a nagymama ugyanis azt akarta, hogy a föld, mely nagyapáéknak megmaradt, ne osztódjon több felé a haláluk után. Nem volt éppen boldog, hogy lányt szült, de megfogadta, hogy úrilányt nevel belőle, bármi áron. Éltek nagyapáéknak Bánát egyik elhagyatott csücskében távoli rokonaik, akik ugyancsak tehetősek voltak, és a háború után örökbe fogadtak két árva kisfiút, mert nem lehetett saját gyerekük. Amikor anyám nagykorú lett, a szülei elküldték egy időre a bánáti rokonokhoz, akik sokkal élénkebb társadalmi életet éltek, mint nagyiék. Még autójuk is volt, rendszeresen jártak Nagybecskerekre színházba. A két örökbe fogadott fiú már felnőtt, az egyik agronómus, a másik állatorvos lett. Én azt hiszem, a nagymama elsősorban anyámat akarta az egyetemi végzettségű fiúk közelébe hozni.

Az elsődleges megbeszélés szerint anyám egy évig maradt volna a rokonoknál. Nem is volt semmi gond, a nagyszüleim karácsonykor el is mentek meglátogatni Bánátba, de akkor valamiért összevesztek, olyannyira, hogy a nagymama még a nagyapának sem engedte meg, hogy írjon vagy üzenjen a rokonoknak, azaz végeredményben a lányának. Lassan otthon is kiszivárgott a hír, hogy anyám szerelmes lett a fiatalabb fiúba, és teherbe esett. Az anyja hallani sem akart a gyerekről lakodalom nélkül, a fiú pedig nem tervezett nősülni — előbb karriert szeretett volna, majd házat építeni, és csak utána családot alapítani. Anyám nem akarta megszakítani a terhességet, hát megszülte a lányát. A párját azonban ez nem gátolta meg abban, hogy elfogadjon egy új-zélandi, hároméves szakmai továbbképzésről szóló szerződést. Elment, majd alig néhány hónap múlva kaptuk az értesítést, hogy lezuhant a repülőgépe, mellyel terepszemlét tartott egy farmon.

Az idősebb örökbe fogadott fiú megsajnálta anyámat, aki nem tudta, mit tegyen. Levélben könyörgött nagyiéknak, hogy engedjék haza. Négyéves volt a nővérem, amikor visszajöttek. A jó hírnév megőrzése érdekében itthon az a mese járta, hogy anyám a férjével és a kislányával jött haza — még az esküvőjüket is titokban tartották meg, nehogy kiderüljön, hogy a nővérem szerelemgyerek. De így én már „jó hírű” családba születtem, volt anyám és apám is. Ma sem tudom, miért, de a szüleim jobban szerették a nővéremet, mint engem. Még az apám is, akinek csak én voltam a vér szerinti gyereke. A nővérem hamar megtanulta, hogyan kell ezt a megkülönböztetést kihasználni. Remekül tudott színészkedni, akkor ájult el, amikor csak akart, illetve sírni, hányni, lázat kapni is bármikor képes volt. Én mindenhol háttérbe szorultam, mindig csak másodhegedűs voltam otthon. Úgy nőttünk fel, hogy ki nem állhattuk egymást. Örökké árulkodott, hazudozott, kitalált dolgokat, és a szüleim hittek neki. Amikor megtudta, hogy a fiú, aki udvarol nekem, meg akarja kérni a kezem, kileste az úton, és agyon akarta ütni egy kocsilőccsel. Amikor a fiú kijött a kórházból, megesküdtünk anyámék nélkül, és elköltöztünk a környékről. Két gyermekünk van, az egyik már középiskolás. Viszont eddig még nem sikerült gyökeret eresztenünk. Mintha nem volna jogunk otthonra. Közben a nővérem ügyesen elrendezte, hogy a tanya, a föld, minden az ő nevére kerüljön. Végül pedig megüzente, nem fontos, hogy hazalátogassunk, a faluban nincs szálláslehetőség, nekünk pedig otthonunk, ahol megalhatnánk. Hát nem megyünk sehova. Tudja, meg tudom érteni, hogy a nővérem utál, mert önző és kapzsi. De azt nem értem, mivel tudta ellenem fordítani a szüleimet is.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com