Ő rendezi az évad első előadását, a Háy János szövegei alapján készült Kempinget. Vágyik egy kis szabadidőre és semmittevésre, de imádja a munkáját, a színházát és azt, hogy a Jászai Mari-díjnak köszönhetően azt érezhette, egy kicsit megsimogatták a fejét.

* Sok színész rendez, ez nem új keletű, és talán könnyebb is úgy instruálni, hogy az ember a másik oldalon is állt már, ezért tudja hogyan működik egy színész. Te miért kezdtél el rendezni?

— Igazából az egész egy tréfának indult. Viccelődtem valakivel, hogy figyelje meg, egyszer csak fogom magam, és megrendezem a Kolibri Színházban a Popeye című gyerekdarabot, s ő fog benne játszani. Addig-addig viccelődtünk, hogy a férje — aki Egressy Zoltán — felhívott, hogy szívesen megírná ezt a Popeye-t, lenne-e kedvem megrendezni. Rábólintottam én is, és Novák János, a Kolibri Színház igazgatója is, s így próbáltam ki magam először. Ezt a munkát végtelenül élveztem, egy váratlan ajándék volt az életemben. Most már talán mondhatom, hogy rendező vagyok, de sosem volt fő ambícióm azzá válni, ezért korábban nem is voltak rajtam olyan terhek, amelyek most már kezdenek megjelenni. Az ezzel járó felelősség. De számomra ez mindmáig egy szerelem, öröm és kifejezési forma.

* És valóban könnyebb színészként színészeket instruálni? Látod a fejedben előre, hogy nagyjából mit szeretnél látni tőlük a színpadon?

— Azt érzem, hogy talán jó tulajdonságom az, hogy mindenféle színészi fájdalommal, félelemmel, hülye gondolattal találkoztam már, és tudok ezekkel azonosulni, értem, mi van a színésszel. Abból a szempontból is jó — bár nyilván a rendezésnek ez nem előfeltétele —, hogy én azért színészből rendezek. Beleképzelem magam abba, én hogyan mondanék egy adott mondatot, mit gondolok a témáról.

* S igazából sokkal több szerepet is játszol, még ha csak a fejedben is.

— Ezt nagyon jól érzed. Nagyon jó, hogy sokkal több olyan szereppel tudok foglalkozni, amelyet egyébként meg sem kaphatok, mert nem az én alkatom.

Fotó: Csuport Alexandra

* Most itt dolgozol a szabadkai Népszínház magyar társulatával, a bemutató már közeledik, és mire ezt az interjút a jövőbeli nézők olvassák, ti már túl is lesztek rajta. Hogyan haladt a közös munka?

— Rövid, de annál intenzívebb próbafolyamatunk volt, augusztus 21-én kezdtük, és a darabot szeptember 21-én mutatjuk be. Nagyon jól éreztem magam velük, csodálatos tehetségű és hozzáállású emberek, szóval azt kell mondanom, hogy csak örömteli dolgok maradtak meg.

* Láttam a plakátot, nagyon tetszett. Vintage hangulata van, és megidéz egy régi kort, melyet szeretek.

— Kedvelem ezeket a régi plakátokat, mivel az előadás egy kempingben és annak strandján játszódik, sok ilyen jellegű hangulatképet kerestünk a tervezővel, Kálmán Eszterrel, s ezeket továbbítottuk is Kreszánkó Viktóriának, a plakáttervezőnek, hogy inspirálódjon.

* Háy János-szövegekből áll össze az előadás szövege. Ki javasolta Háyt? Te vagy a színház?

— Én, mert gyakran csinálok dokumentumokból készült előadást, és már foglalkoztam szerelmi történetekkel, azzal, hogy a filmek és a szerelmes dalok által felkínált perspektívák mennyire különböznek a valóságtól. Háy fő témája pedig a férfi és a nő kapcsolata, házasság, szerelem, az ebből adódó konfliktusok. Amikor olvastam a Hozott lélek című könyvet, arra gondoltam, mennyi olyan miniszituáció van benne, amely színpadon is jól használható lenne. Ezután megkérdeztem Háy Jánost, megengedné-e, hogy ezzel foglalkozzunk. A válasza az volt, hogy szerinte ő is nagyon jó színdarabot tud írni, ha kell, de nem akarja elrontani az örömömet, áldása ránk. Remélem, meg lesz elégedve a végeredménnyel.

* Rendezőként mennyire reflektálsz a körülötted történő eseményekre?

— Igazából, mint minden alkotó ember, csak személyes dolgokon át tudok beszélni a világról. Az ember és a vele megtörtént esetek, a hétköznapok lehetetlensége, az idő múlása érdekel. Ez az, amit kíváncsian nézek, amit kukkolok magam körül. Figyelem a barátaimat és a saját életem alakulását, s amikor ezzel foglalkozom, akkor a korral is foglalkozom, melyben élek.

* A Katona József Színházban dolgozol színésznőként. Ez a te színházad? Jól érzed itt magad?

— Nagyon szeretek a Katonában lenni, fontos kapcsolataim vannak, családban érzem magam, de a legfontosabb az, hogy a saját életemben érzem otthon magam, ezáltal a Katonában is. Ez mind összefügg. Jól vagyok a Katonában, mert van szabadságom, máshova is elengednek rendezni, emellett pedig én az ottani színvonalba és értékrendszerbe nőttem bele, mely nagyon közel áll hozzám.

* Az idén Jászai Mari-díjas lettél, amihez külön gratulálok. Egy ilyen rangos elismerés megváltoztat valamit az emberben?

— Hosszú ideig nem kaptam meg ezt a kitüntetést, mely mégiscsak egy fiatal színészeknek járó díj, én viszont már negyvennégy éves vagyok. Egyébként G. Erdélyi Herminával együtt vettem át, aki szintén annyi idős, mint én, s ennek különösen örültem. Nem vagyok egy díjakat halmozó ember, mindig azt mondtam, hogy inkább dolgozzak, mint elismeréseket kapjak, sosem unatkoztam a munkahelyemen, mindig volt tennivalóm, s ez a legfontosabb. És hogy ezért kitüntetnek-e, vagy sem, az nem az én hatásköröm. Most viszont megtudtam, milyen érzés díjat kapni. Hát nagyon jó. Egy kicsit megsimogatták a fejemet. Egy visszaigazolás, hogy joggal vagyok a szakmában. Iszonyú sok embertől kaptam visszajelzést, s igazából ez volt a legnagyobb ajándék. Ahhoz hasonlítható, mint amikor valakit a születésnapján sokan felköszöntenek, csak nagyban. Egy hónapig ünnepeltem. Utána pedig az ember visszatér dolgozni. Mondhatnám azt, hogy nem érdekelnek a díjak, de nem rossz érzés azt olvasni, hogy Pelsőczy Réka Jászai Mari-díjas színész, rendező. Azt viszont már hülyeségnek tartom, hogy az emberek ez alapján értékeljék magukat, de az elismerés mégiscsak a szakmában való létjogosultságot igazolja.

* Van olyan színházi forma, stílus, amelyben még nem próbáltad ki magad, de nagyon szeretnéd?

— Operettet még nem rendeztem, viszont szeretnék. Igazából ez is, amit most itt, Szabadkán csinálunk, részemről egy olyan világ felé való próbálkozás, amely nagyon vonz. Ahol a vizualitás, a zene és a szöveg hármasa jól működik. Ez a stílus, illetve az ezzel való kísérletezés érdekel. Az, hogy miként tud valami többsíkú lenni azáltal, hogy milyen zene szól, milyen mozgások vannak benne, kik vannak még a színpadon, milyen pluszértelmet tudunk nyerni. Ez most egy továbblépés ahhoz képest, ahogyan ezeket a darabjaimat eddig csináltam. Ebben pedig nagy része van magának az anyagnak, a remekül közreműködő és kreatív társulatnak, valamint Bodor Johannának. Szeretem, és úgy érzem, jól fog működni. Kíváncsi vagyok, a közönség mit mond majd, miután megnézte.

* Volt-e például olyan szerep, amelyet nehezebb volt megugranod? Amellyel többet kellett foglalkoznod az átlagosnál? Vagy egy bizonyos mennyiségű rutin után ilyen már nem történik meg?

— Az ember minden szereppel megküzd, de azt érzem, ez már egyre könnyebb. Egyrészt az idegrendszerem is sokkal jobb, hamarabb átfut rajtam egy-egy gondolat, kevesebbet kell dolgoznom azon, hogy érezzek valamit. Izgat a színészek többrétegűsége. Hogy mi van a szöveg mögött. Hogy ne csak az legyen a színészet, hogy elmondom a szövegemet és azt, ami elsőre eszembe jut, hanem hogy „vastagabb” legyen. Az a jó, ha a szerep izgat annyira, hogy van kedvem gondolkodni róla. Ezt a bonyolultabb létezést a Petra von Kant című darabban tapasztaltam meg, melyben Székely Krisztával dolgozhattam. Azt az érzést, állapotot, hogy a gondolatok ilyen módon tudnak áramlani az emberben az előadás során, most már nem nagyon akarom elengedni. De ez igazából a kor kérdése. Az ember érzi, hogy most már „vastagabb” a színészete, mint húszéves korában volt.

* És mit csinál Pelsőczy Réka a szabadidejében?

— Huh. Már alig várom, hogy legyen egy kis szabadidőm. A nyáron is annyit dolgoztam, hogy amikor elutaztunk pihenni, csak hevertem a napon, és olvastam, mást nem csináltam. Egyébként sportolok. Fontosnak tartom a mozgást, és szeretem is. A tavasz óta egy elvetemült menetben vagyok. Egészséges életmód, mozgás és táplálkozás. Ez egy hobbi, mely látványos. Az ember élvezi, hogy a befektetett munkának valóban van eredménye. Mindig mozogtam, de amikor elkezdtem a főiskolán tanítani, fáradékonyabb lettem, és sokszor nem mentem el. Ezen most változtattam, és remélem, év közben is tudom majd tartani. Szegény színészeket is mindennap megmozgattatom próba előtt. Johanna tartja a tréningeket, s azt érzem, nem is bánják. Szeretem a kertemet, szeretek a barátaimmal együtt enni-inni, de amire most nagy igényem van, az az, hogy egyedül legyek magamban. Annyi inger vesz körül, hogy szeretnék csak kinézni a fejemből egy kis ideig. Egyébként imádom ezt az évszakot. Az őszi nyarat. A leggyönyörűbb. Azt érzem, hogy ez az idő az én alaphangulatom.