— Az elmúlt öt év elegendő volt ahhoz, hogy összeszedjem szétzúzott életem törmelékét, és ügyetlenül ugyan, de összerakjam — mondja. — ­­Ismét élő, eleven embernek érzem magam, és nehezen, de visszazökkentem a régi kerékvágásba. Amikor öt évvel ezelőtt kiszabadultam a börtönből, egyedül álltam a hatalmas fémkapu előtt. Jó ideig ácsorogtam ott, nem tudtam, merre induljak. Legszívesebben dörömböltem volna a kapun, hogy engedjenek vissza, ott benn legalább nem kellett senki előtt lesütni a szemem, valamennyien egyformák — bűnösök vagy ártatlanok voltunk. Mély lélegzetet vettem, és gyalog indultam el az autóbusz-megálló felé. A börtön műhelyében dolgoztam, és kerestem annyit a hat év alatt, hogy ki tudjam majd fizetni a buszjegyet, és jusson még egy-két hónapra is, hogy ne kelljen koldulnom. De menjünk sorjában…

Háromgyermekes munkáscsalád legidősebb gyereke vagyok, közgazdasági egyetemet végeztem, és az oklevél megszerzése után nem mentem vissza a szülőfalumba. Megismertem egy férfit, akiről úgy gondoltam, társam lesz egy életen át. Szakképzett mester volt, aranykezű és rátermett, bármihez nyúlt, az pénzzé, értékké vált. Ő dolgozott, amikor megesküdtünk, és én is elég gyorsan kaptam a végzettségemnek megfelelő munkát. Semmiben sem szenvedtünk hiányt. Házasságunk első négy évében szültem két gyermeket, vettünk lakást, autót. Amikor megkezdődött az ország széthullása, jelentős tartalékunk volt, mely sokat segített. Előbb ugyanis ő, majd én maradtam munka nélkül. Különösen az én munkahelyem elvesztése érintett bennünket érzékenyen, egy kisvállalat műszaki igazgatójaként elég szép fizetésem volt. A férjemmel úgy döntöttünk, hogy a megtakarított pénzünkön magánvállalkozást indítunk. Nekem Jugoszlávia-szerte voltak üzleti kapcsolataim. A lányunk nyolcadikos, a fiunk pedig ötödikes volt, amikor bejegyeztettük a kereskedelmi vállalatunkat. A férjem lett az igazgató, és beindult a munka. Majdnem három évig sikerrel dolgoztunk a háború ellenére. Különösen Bosznia-Hercegovinával volt jó kapcsolatunk, innen mezőgazdasági termékeket szállítottunk, onnan pedig épületanyagot, nyers kávét hoztunk be. Mindent legálisan, fizettük az államnak, ami neki járt, de nem állítom, hogy valamennyi rakomány után pontos volt az elszámolás. Lassan ismét talpra álltunk. Rengeteget dolgoztunk: én a vállalatban, az itteni beszerzésben, a férjem a szállításban és a megfizettetésben. De valakinek szemet szúrtunk. Egy reggel rendőrök lepték el a bérelt irodánk előtti bejárót, a férjemet bilincsben vitték el.

Nem akarom untatni, mi mindent tartalmazott a vádirat. Abban az időben — és sajnos még ma is — azt ítélték el, akit éppen akartak, az volt a lényeg, hogy a bíróság „dolgozott”. Két hónap vizsgálati fogság után az ügyvéd javaslatára úgy beszéltük meg, hogy mindent magamra vállalok. Abban reménykedtünk, hogy a büntetlen előéletemet, a két kiskorú gyermeket figyelembe véve csak néhány hónapra ítélnek. Úgy éreztem, ennyivel tartozom a családomnak. Egy kicsit féltem, de tudtam, hogy a férjem nagyon szereti a gyermekeinket, szorgalmas is, nem lesz gond, ha egy ideig egyedül lesznek. Egyébként az ügyvéd azt mondta, hogy a férjemet talán tíz évre is elítélhetik. Hát engem ítéltek el — öt évre, jogerősen.

Jó néhány hónapnak kellett elmúlnia Požarevacon, mire feleszméltem. De már késő volt. A szüleim egyetlen alkalommal sem látogattak meg, annyira szégyelltek. A férjem eleinte rendszeresen jött, de a második évben már ritkultak a látogatásai, amit azzal indokolt, hogy rengeteget dolgozik, mert a lakásunkat is lefoglalták az adóhátralék fejében, és nem akarja, hogy fedél nélkül maradjon a gyerekekkel. Aztán teljesen elmaradt. Az öcsém hozta a hírt, hogy a férjem együtt van valakivel, a lakásunkat bérbe adja, a gyerekeinkkel a nő házában élnek. Mielőtt kiszabadultam, beadtam a válókeresetet, de még a felesége voltam, amikor kiengedtek. Az első utam hozzájuk vezetett. A férjem szégyellte magát, de a nő kiutasított, mondván: egy ilyen becsületes embernek nincs ereje egy börtönviselt nővel élni, hagyjam őket békén. A gyerekeim néhány hónap múlva hozzám költöztek, a szüleim és a testvéreim összeadták az árát egy kétszobás lakásnak. Dolgozik a lányom és én is, a fiam tavaly megnősült, de az apja el sem jött az esküvőjére. Eleinte szinte minden éjszaka, alvás helyett, azt elemeztem, miért voltam olyan ostoba, hogy tűzbe mentem a férjemért. Erre ma sem tudom a választ, de azt igen, hogy van, akinek hiába adjuk oda szívünket-lelkünket, sosem értékeli, amit kapott.

Illusztráció (Pixabay.com)