Az idei év kezdetén négy kitűnő előadást nézhettem meg Drezda világhírű kulturális központjában. Ezúttal két operaélményemet osztom meg az Olvasóval.

Az első este Strauss Ariadné Naxos szigetén című művére siettünk. A darabot Budapesten 1919-ben mutatták be, utána viszont majd fél évszázadig Csipkerózsika-álmát aludta. Ferencsik János 1967-ben illesztette újra a repertoárba, ekkor láttam én is, s olyan kiváló énekesekre emlékszem, mint Házy Erzsébet, Ágai Karola és Tarnay Gyula. A második előadásra nekem is több mint ötven évet kellett várnom. A Semperoper igazi örömzenét játszott a híres dalműből, a közönség ráhangolása már az előadás előtt elkezdődött, egy nagyúri társaság díszes asztalnál pantomimszerűen, barokk zene mellett vacsorázott.

A cselekmény: színház a színházban. A prológ díszlete egy kissé egyszerűre sikerült, négy ajtó nyílt és csukódott, de a rendező (David Herman) mindent kihozott e szerény miliőből. Az igazi előadás, az opera a második részben kezdődött, a színt — a cselekménynek megfelelően — egy árkádiai idill és egy sötét kulissza osztotta meg. A történet egy percre sem engedte lankadni a nézőt, ehhez a négy főszereplő is hozzájárult.

A címszereplő Catherina Hunold és partnere, Gregory Kunde emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Számomra mégis Sarah Aristidou (Zerbinetta) alakítása marad emlékezetes, a koloratúrszoprán nemcsak hangjával tudott mesterien bánni, de üde egyéniségével életet is vitt az előadásba. Kiemelném még Angela Browert a Zeneszerző figurájában, de a kisebb szerepekben is kiváló művészeket ismerhettünk meg. A pulpituson Christoph Gedschold állt. A színárnyalatok és a váltások tökéletesek voltak, nem véletlen, hogy a szerző legtöbb művét ez a társulat mutatta be.

A késő romantikus est után egy kissé keményebb diónak tűnt Aribert Reimann A szellemszonáta című kamaraoperája, melyet az Opera kistermében láthattam. A neves, német komponista Strindberg hasonló című darabját álmodta operaszínpadra. A dekadens társadalmat megjelenítő műben egy különös közösség beteg lelkű tagjai forognak a színpadon. Arcukon rettegés, és ha nem énekelnek, akkor is némán mondják a szöveget. A szerző zenéje híven fejezi ki a szereplők lelkiállapotát. Egy szeánsz részesei lehetünk, melyben a társaság tagjainak titkai napvilágra kerülnek. A leírtakat egy kiváló énekesi gárda és egy jól felkészült zenekar tolmácsolta. Az énekesek közül az amerikai basszust, Andrew Nolent emelem ki. A karmesteri pálca Yura Yang dél-koreai művész kezében volt. Elismerésem az övé, a rendkívül nehéz kortárs zenei művet nagy odaadással tette közkinccsé. A zenekar összetétele egy kissé szokatlan volt: az egy tucat zeneszerszám között orgona, zongora, hárfa szerepelt, és ritka, amikor a nagybőgősre nehezedik a legnagyobb teher.

Fotó: Ludwig Olah / Semperoper