„Érdemes megemlíteni a szájhagyomány által megőrzött családi párbeszédet, miszerint az otthoniak kérdezték a családfőt, amikor indulóban volt: Hova megy?! A válasz pedig ez volt: „megyek kudulni!” Igen, nevetséges a tanyai ember válasza, de így sikeredett megvalósítani a nagy célt.”

A törökfalui Szent Gellért-templom ötvenéves

A búcsú hetére jelent meg Molnár József Szent Gellért templom Törökfalun című könyve a Pasztorális Tanács és a helyi közösség kiadásában, Ada Község Önkormányzatának támogatásával, az Anima Nyomda gondozásában. A kiadvány bemutatja a templom építésének történetét, ismerteti a jeles és fontos eseményeket, beszámol a templom és környéke folyamatos szépítéséről, megemlékezik mindazokról, akik szolgálatukkal hozzájárultak öt évtized eredményeihez, gazdag fotóanyagát pedig — mely korabeli felvételeket és archív dokumentumokat is felölel — a falubeliek gyűjtötték össze. A könyv minden lakos házába ajándékként jut el. A szerző elmondta, egyévnyi gyűjtő- és kutatómunkájának gyümölcse a könyv — ő maga kevi plébánosként 1992 és 1999 között szolgált lelkipásztorként a Szent Gellért-templomban.

Molnár József

— Ez a könyv már harminc éve érlelődik bennem, ám csak most tudott megvalósulni. Egy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy jó lenne Törökfaluról és a templomról egy könyvet nyomtatott formában kiadni, hiszen ilyen összegző kiadvány nincs, bár a faluról jelentek meg írások, és elektronikus formában is találhatóak információk. Három évtizede ezen a tájon élek, a részemmé vált ez a templom. Ötven éve úgyszólván a semmiből kezdték építeni — ez tanyavilág volt, s a titói Jugoszláviában a tagosítás idejében egy település lett kialakítva. Az akkori vezetőség is felfogta, ha nincs templom, akkor nincs maradása a településnek, hiszen hívő lakosság élt a tanyavilágban, az itteni emberek Adára jártak templomba, meg Gunarasra és Kevibe. Évente néhányszor az akkori Matyó-iskolában misét mutattak be a helybelieknek, olyankor a mostani piactér helyén sátrat állítottak, ott tartották meg a nagyobb ünnepségeket, mint a Nagyboldogasszony, amikor a bérmálkozás, az elsőáldozás is megtörtént. Azon a napon kialakult egyfajta búcsú is, melyet a kommunizmus miatt gyermekvásárnak neveztek a helyiek, hiszen az emberek nagyon furfangosak voltak. Utána jött az ötlet, hogy templomot építenek, ami ugyebár nehéz volt abban az időszakban. Kis Bezdányi András akkori helyi közösségi elnök járta ki, hogy legyen temploma a falunak, az emberek, a hívek pedig összegyűjtötték a pénzt. Az adományokból megvettek egy birtokot, majd lebontották a tanyát, és az épületanyagból kezdték el az építkezést. A munkálatokban is segédkeztek, a falubeliek szinte egy emberként vettek részt a téglapucolásban. Sok adat ismert volt számomra, a helyiek örömmel támogatták a kutató- és gyűjtőmunkát, melyben sokat köszönhetek Nagy Némedi Ágostonnak, aki harminchét éve tagja a Pasztorális Tanácsnak, illetve a megboldogult Szauer Miklós atyának is, továbbá a Zentai Történelmi Levéltár archívumában megtaláltam a telek adásvételi szerződését, a telekkönyvi adatokat, a tulajdoni lapot.

Igazi ékszerdoboz a templom, belseje sok kincset rejt

Beszélgetőtársam arra is visszaemlékezett, hogy a plébánia épületének a létrehozása a vérzivataros ’90-es években kezdődött meg a templom mögötti üres területen. 1999 májusában adták át szentmise keretében, melyet Nagy József Tisza menti főesperes mutatott be. Akkor vették használatba az alsó szintet, ahol hittanterem, ebédlő, konyha, iroda, egy szoba és a mellékhelyiségek kaptak helyet, bebútorozva, központi fűtéssel. A munkálatok a hívek önzetlen adományából folytatódtak, valamint az Illyés Alapítvány 10 000 márka értékű pályázati támogatásával, s a templomról, illetve a plébánia épületéről, udvaráról azóta is szeretettel gondoskodnak a törökfaluiak.

Kormányos Zoltán plébános tizedik esztendeje szolgál Törökfaluban, emellett Kevi és Völgypart lelkipásztori teendőit is ellátja.

— Vasárnaponként, illetve a parancsolt ünnepeken, valamint szerdánként van szentmise a faluban. Nagyobb ünnepeken megtelik ez a kicsike templom. Az elmúlt évek során állandóan folytak a renoválási munkálatok. Az idén a sekrestye volt soron, tavaly a templom belseje lett felújítva, azelőtt pedig kívülről lett újrafestve az épület, ekkor kapta vissza szép élénkzöld színét. A tetőn a cserepek és a toronydísz lett lecserélve, így napsütéses időben jól látszódik, hogy messziről is csillog, amit én nagyon jónak tartok, hiszen nem túl magas ez a templom, toronnyal együtt sem sokkal több mint 20 méter.

Kormányos Zoltán

A Pasztorális Tanáccsal egyetértésben született az a döntés, hogy nem a templom megáldásának évfordulóján — a nagy nap 1972. április 30-án volt, a szertartást Msgr. Zvekanović Mátyás akkori szabadkai megyés püspök vezette, Gere Vince plébános pedig az adai Pasztorális Tanács húsztagú küldöttségének az élén érkezett — ünnepelnek, hanem Szent Gellért napján, amikor a templombúcsú van, a vasárnapi szentmisén pedig hálaadást tartanak. Mindkettő Isten dicséretét szolgálja, fogalmaz a plébános. Törökfaluban sem örvendetesek az egyházi anyakönyvi adatok: a temetések száma már húsz fölött van az idei esztendőben, viszont a jövő hónapban lesz az év második keresztelője és a harmadik esküvője (házasságkötésből általában évi egy akad).

A kétnapos ünnepség büszkeségei: a helyi hittanos gyerekcsapat egy része

A helyi általános iskola diákjai nemcsak iskolai hittanra, hanem plébániaira is járnak — az ünnepségre Mihalec Sóti Márta iskolai hitoktató vezetésével alkalmi énekszámmal készültek. Közülük három ötödikessel beszélgettem — négyen kezdték meg az első osztályt, majd harmadikban ötre nőtt a létszám, s a völgypartiakkal kiegészülve kilencen lettek az idén felső tagozatosok. Miklós Csenge, Vrbaški Lejla és Balogh Tamás elmesélték, örömmel járnak hittanra, szeretik a szülőfalujukat, ám mint kortársaik többsége, ők is valamely, élményből, eseményből többet kínáló nagyvárosban, mintsem egy kis faluban képzelik el jövőjüket.

— Nagyon sokfélék vagyunk, de jó az osztályban, jó itt lenni, hiszen ez a szülőfalum — mondta Tamás, akinek a foci a mindene, sportoló és programozó szeretne lenni.

— Én meg lovas rendőr vagy zsoké! — veszi át a szót Csenge. — Párizsban szeretnék élni, nagyon szeretném látni az Eiffel-tornyot, de egyszer majd haza akarok jönni, meglátogatni az itthon maradtakat. Világot akarok látni…

— Én is! Magyarországon, Budapesten élnék, rendőr vagy színész lennék. Ez egy kis falu, és én nagyvárosban képzelem el az életem. Nagyon szeretem a hittant, és nekem nagyon fontos, örülök, hogy az iskolában és a templomban is van heti egy-egy óra, mert nagyon szeretem Istent — fogalmazott Lejla.