Dévavári Beszédes Valéria, az Életjel vezetője mesélt múltról, jelenről és jövőről.

* Hogyan is született meg a kiadó?

— Nagyon hálás vagyok a Hét Napnak, hogy nem tavaly kerül sor erre a beszélgetésre, hanem az idén, hiszen az Életjel Irodalmi Élőújság 1959-ben kezdte el kifejteni tényleges tevékenységét. 1958-ban csak két száma jelent meg az év végén. A férjem, Dévavári Zoltán a Hét Nap munkatársa volt 1959-től, talán ezért is számoltak be rendszeresen az Életjel körüli eseményekről. Tekintve, hogy az élőújságot színészek, újságírók és írók indították el, logikus volt, hogy a Hét Nap és a Magyar Szó újságírói kivették a részüket az Életjel munkájából. Gondolok itt Burkus Valériára, Urbán Jánosra, Galamb Jánosra és Németh Istvánra. A megalakulás után tíz évvel Dévavári Zoltánnak, Urbán Jánosnak, Kolozsi Tibornak és Lévay Endrének az az ötlete támadt, hogy a könyvkiadást is jó lenne elindítani Szabadkán. A kiadónak a kezdeti időszakban nem volt annyi pénze, hogy nagy könyveket tudjon megjelentetni. Ebben is segítségére volt a hetilap, az újság mellékleteiben ugyanis folytatásokban jelentek meg a különféle írások, vagyis jó néhány könyv a Hét Napban volt először olvasható, mielőtt ki lett volna adva. Ezeket már eleve úgy tördelték be, hogy fel lehessen használni őket a kiadó miniatűr sorozatában, illetve az is nagy könnyítés volt, hogy nem kellett a lektori és az egyéb könyvkészítési munkálatokat elvégezni, hiszen az már megvolt. Nagy szenzáció volt, amikor ráakadtunk A repülő Vucsidolra, Csáth Gézának, Munk Artúrnak és Havas Emilnek a zsengéjére, mely aztán a Hét Napban volt olvasható folytatásos formában, 1978-ban pedig az Életjel kiadásában jelent meg. Úgy gondolom, hogy az Életjelnek is köszönhető, hogy Csáth bekerült a magyar irodalom vérkeringésébe. Tehát több olyan könyvet is megjelentetett az Életjel, amely a Hét Napban is olvasható volt. A hetilap nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megszülessenek az Életjel-könyvek. Többek között Burkus Valéria, a lap egykori újságírója megírta Ferenczi Ibolya színművésznőről az Ibolya című kismonográfiát, hiánypótló kiadványról van szó. Ferenczi Ibolya a korszak legjelentősebb művésze volt, ha jól emlékszem, Burkus Valéria szövegének egy részét a Hét Napban is lehetett olvasni. Ezért gondolom én, hogy az Életjel — előbb az élőújság, később a kiadó is — a Hét Nap örökbe fogadott gyereke volt. Mindkettő megöregedett, hiszen a Hét Nap már idősödő dáma, az Életjel is a nyugdíjas éveiben jár, és fontos megemlékezni a kapcsolatukról.

* A kiadó szoros kapcsolatban áll a Csáth Géza Művészetbaráti Körrel. Mesélne erről a barátságról?

— Horváth Emma vezetése alatt már korábban létrejött egy kis csapat az Életjel műhelyében. Amikor 1969-ben leleplezték Csáth Géza szobrát, úgy érezték, hogy nagyobb hangsúlyt helyeznének az író emlékére, és az Életjel versmondó műhelye felvette az író nevét. Az Életjel hőskorának az ismerői közül már csak Horváth Emma tanárnő van velünk, aki akkor csatlakozott az irodalmi élőújsághoz, amikor az már nyolc-tíz éve működött. Azóta is kitartóan végzi a munkáját, és a jóisten tudja, hogy hány gyereket tanított meg szavalni, prózát mondani, és hány kitüntetéssel büszkélkedhet ő maga és a diákjai, amiért igyekeztek és igyekeznek a szép anyanyelvünket ápolni. Horváth Emma tanárnő munkája a többi közt azt is elősegítette, hogy a diákoknak legyen tartásuk, amikor kiállnak, és elérjék, hogy az előadásuk alatt mindenki rájuk figyeljen. Jó néhány tanítványa a színészi pályát választotta.

* Beszéljünk egy kicsit a könyvkiadásról!

— A kiadó nem adott ki túl sok könyvet az elmúlt hatvan év alatt, de azt mindig egy ember csinálta. Nincsenek szerkesztőink, a könyvek az otthonomban készülnek el. Van egy postacímünk és egy raktárhelyiségünk, ahol a könyveket tároljuk. Mindezek ellenére a kiadó él és virul, most fogják kinyomtatni a 180. nagy könyvünket, Szlávics Károlynak A szőlőművelés történetét. Büszkén mondhatom el, hogy sikerült 55 miniatűr könyvet is kiadni, emellett amíg a férjem élt, addig megjelent az Életjel 10 évkönyve is, melyben nyomon lehet követni az élőújság és a kiadói tevékenység történetét. Valamennyi évkönyvünk digitális formában is olvasható az Életjel honlapján. Az idén is értékes könyvek látnak majd napvilágot. Az egyik az az emlékirat, amellyel lezárjuk a Csáth Gézával kapcsolatos eddig ismeretlen kéziratok kiadását. Szeptemberben lesz az író halálának 100. évfordulója. Az édesapjának az emlékiratait jelentetjük meg ebből az alkalomból. Idősebb Brenner József memoárja izgalmas olvasmány, melyben a XIX. század ’60-as éveitől kezdve ír Szabadkáról az I. világháborúig. Milyen volt az akkori iskola, hogyan muzsikált Blaha János, Blaha Lujza férje, akit a nemzet csalogányaként ismerünk. A szövegből kiderült, miként lett Szabadkából város, amikor még a mai Matko Vuković utcában a nagy esőzések idején deszkapallókat fektettek le, hogy közlekedni tudjanak az emberek az utca egyik és másik oldala között. Az emlékiratok arról is szólnak, hogy Kosztolányi Dezső és Csáth Géza nagyapja, a német patikus, ügyvéd fia a XIX. század ’70-es éveiben már a magyar kultúrát tartotta a sajátjának, és magyar embernek vallotta önmagát. Az, hogy megszületett Szabadkán a polgárság, többek között a legidősebb Brenner József gyógyszerésznek is köszönhető, hiszen zenét és nyelveket taníttatott a gyerekeivel, mert hiába volt a polgári jólét, ha abban nem lett volna meg a művelődés iránti virtus. Azt viszont Kosztolányi regényeiből tudjuk, hogy Szabadkán az utóbbi még a XX. század elején is hiánycikknek számított.

* A hatvan év alatt hogyan változtak a kiadványok?

— Természetesen ezen a téren is voltak változások. Az Életjel kezdeti időszakában sok, történelemmel foglalkozó kiadvány jelent meg, mely a legújabb kor eseményeit dolgozta fel, az akkor marxistának nevezett szemlélettel. Ezek is fontos munkák, nem tagadhatjuk le őket. A mártírok azok mártírok, lényegtelen, milyen eszme érdekében vesztették el életüket. Másrészt az Életjel-könyvek érdeklődését a kezdetektől meghatározta Kosztolányi Dezső és Csáth Géza Szabadkára vonatkozó munkássága, ez az érdeklődés tágabb kontextusban napjainkban is fontos, ha választani kell, milyen könyveket jelentessünk meg. Hózsa Éva Csáth- és Kosztolányi-monográfiája XXI. századi szempontok alapján vizsgálja a két író opusát. Nagy segítségünkre volt az, hogy Magyarországon elkezdték támogatni a határon túli könyvkiadást, és pályáztunk, amikor csak lehetett. A helytörténeti kötetek továbbra is a kiadványaink között szerepelnek. Több képzőművész munkásságát méltattuk már. Gulyás József verseit négy kötetben adtuk ki. Csík Mónika megtisztelt bennünket azzal, hogy az Életjelnek adta az egyik verseskötetét, illetve nagy örömmel tölt el, hogy Papp Ágota ránk bízta a gyermekekről szóló tanulmánykötetét. Az Életjel minden műfajban jelentet meg munkákat. El kell mondanom, hogy határtalanul tisztelem és becsülöm Beszédes Istvánt, aki több fiatalt felkarolt, és elindított a művészi pályán. A Híd Kör is azon fáradozik, hogy a fiatalok irodalommal foglalkozzanak, és valójában a Forum Könyvkiadó Intézet Gemma-sorozata is azzal a céllal indult el valamikor a ’70-es években, hogy a fiatal írónemzedéknek nyújtson megjelenési lehetőséget. Az Életjel nem végzett ilyen jellegű munkát, mert nem volt lehetősége egy irodalmi műhely megteremtésére a szabadkai egyetemistákkal, középiskolásokkal. Bízom abban, hogy lesznek a jövőben olyan fiatalok, akik ezt tartják majd fontosnak. Véleményem szerint ahhoz, hogy az irodalmi, művelődési élet működőképes legyen, szükség van irodalmi folyóiratokra, ezekből nálunk egyre kevesebb van, hiszen ma már csak a Híd, az Aracs és Sirbik Attila Symposionja létezik, vigyázó szemekkel figyelem tevékenységüket.

* Mi az, ami ennyi idő után is életben tartja a kiadót?

— Annak ellenére, hogy az Életjel kizárólag a pályázatokon elnyert támogatásokból működik, nem szeretném, ha az egykori alapító tagokat és a munkáikat csak úgy elfelejtenénk. Erre sajnos megvan bennünk a készség. Amíg könyveket tudunk megjelentetni, és a Csáth Géza Művészetbaráti Kör tagjai verseket mondanak, addig létezik az Életjel. A régiekbe vetett hit a lelki támaszunk. Az Életjel több sikerkönyvet is kiadott. Az első Szekeres László Szabadkai helynevek című helynévtára volt, mely három hónap alatt elfogyott. Csík Mónika és Kanyó Janovics Erika Pópopó és Totykája is fél év alatt elkelt. Papp Ágota Mi a gyerek? című könyve ugyancsak érdekli olvasóinkat, a Moholi népmesék érthető módon Moholon siker. A Pipics lámpa fényénél című könyv szerzője, Boja Patyi Sarolta bizonyította, hogy még a XXI. század elején sem kell eltemetni az élő népköltészetet. Természetesen olyan könyveink is vannak, amelyek iránt nincs ekkora érdeklődés, de ettől még nem kevésbé értékesek. Gondoljunk csak arra, hogy József Attila Nagyon fáj című verseskötete 1936-ban jelent meg az ünnepi könyvhétre, és egyetlenegy példány sem fogyott el belőle, pedig olyan versekből állt össze, amelyek a magyar irodalom örök értékét képviselik. Művelt embereknek szükségük lesz a könyvekre, könyvtárakra — még a digitális világunkban is.

Szabó Attila felvétele