- Szalai Attila karikatúrája

A mesét eredetileg felnőttek mondták felnőtteknek. Szájról szájra terjedtek a régi történetek, amelyek segítettek a felnőtteknek és a gyermekeknek is feldolgozni a körülöttük levő világ jelenségeit: a természeti jelenségeket, a társadalmi egyenlőtlenséget, az emberek közötti viszonyokat. A mese szerepe ma is pontosan ugyanez: feldolgozni felnőtt és gyermek számára egyaránt a világ eseményeit.
A mesében a jó szemben áll a rosszal, a jó szívű a gonosszal, az okos az ostobával, az önzetlen a fösvénnyel. A történetek végén a jó győzedelmeskedik, a rossz pedig elnyeri a büntetését. A mesék segítik a szülő és a gyermeke közötti kapcsolat elmélyítését, igazságosságra és önzetlenségre, segítőkészségre nevelnek, ezenkívül pedig fejlesztik a szókincset és az elvont gondolkodást. A mesék fontos része az anyanyelvoktatásnak, hiszen általuk ápolhatjuk a hagyományainkat, és nem utolsósorban megtarthatjuk az anyanyelvünket tisztának, eredetinek.
Léteznek műmesék is, amelyeknek - a népmesékkel ellentétben - ismert a szerzőjük, és amelyeket általában egy közösséget vagy akár az egész emberiséget érintő gondok, a társadalmi rétegek közötti különbségek ihlettek. Az egyik legnagyobb magyar meseíró Benedek Elek volt, akinek a születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük a magyar mese napját.
Olvas-e, mond-e mesét? - kérdeztük olvasóinktól.
KUCSERA Szuzanna szabadkai tanítónő, kétgyermekes anyuka:
- Édesanyaként természetesem szoktam mesélni a gyerekeimnek. Nyugalmas, meghitt percek ezek, amikor a nap végén összebújunk a csemetékkel. Szeretjük a népmeséket, tündérmeséket, jó, hogy a gyerekeknek lehetőségük van azonosulni a főhőssel. Egyfajta fantáziavilágba juttatja el őket a mese, megtapasztalhatják a jó és a rossz örökös harcát. Legjobban azonban a fejből mondott, saját meséket kedveljük. Ez remek lehetőség arra, hogy a gyermekünk feldolgozza a nap eseményeit. Mesélünk arról, ami vele vagy velünk megtörtént a közelmúltban, csak egy kicsit átírva, kitalált szereplőkkel. Mivel pedagógus vagyok, a diákjaimnak is gyakran olvasok mesét. Olyan gyerekkel még nem találkoztam, akinek egy-egy mesehős ne szolgált volna példaképül. Szinte mindenkinek van olyan története, amikor a szereplővel azonosulva, hasonló élethelyzetben, hasonló érzések kerítették hatalmába. Akármennyire is modern ez a világ, amiben élünk, a mese szeretete igen erős a mai gyerekekben is.
VARGA András magyarkanizsai villamosmérnök:
- Szerintem a meseolvasás az anyukák dolga. Nekem ugyan az édesapám mesélt gyermekkoromban, de azok nem könyvből olvasott, kitalált történetek voltak, hanem a háborúban átéltek. Mindig nagy élvezettel hallgattam ezeket a történeteket, és a legtöbbet még ma is fel tudnám idézni. Minden bizonnyal vannak nagyon jól megírt, tanulságos mesék, amelyeket érdemes felolvasni, elmondani a gyermekeknek, de az én tapasztalatom az, hogy még a népmesék is tele vannak agresszióval, borzalommal. Ilyenek a nagy klasszikusok meséi is, mint a Piroska és a farkas, a Hófehérke és a hét törpe és sorolhatnám tovább... Hát ezért nem szeretem én a meséket. Van elég szörnyűség az életben is, nem kell még a gyermekeket is terhelni velük. Ha már mesélünk, mondjunk saját mesét, találjunk ki tanulságos, választékosan megfogalmazott történetet, amelyből a gyermek tanulhat, levonhatja a következtetést, elgondolkodhat rajta.
SÓTI Mónika adai háztartásbeli, kétgyermekes anyuka:
- Gyermekkoromban nagyon sok mesét olvastam, és most, amióta édesanya vagyok, újra elővettem a meséskönyveimet. A nagyobbik lányom, aki most ötéves, nagyon megszerette a mesét, és folyton azt kéri, hogy olvassak neki. Sok meséskönyvünk van, karácsonyra, születésnapra rendre ezt kap ajándékba. A kisebbik lányom még csak másfél éves, ő még nem érti meg a mesék mondanivalóját, de nagyon szereti nézegetni az illusztrációkat. Persze néha magam találok ki egy-egy történetet, és azt együtt formáljuk, hozzáadunk, elveszünk belőle. Ezt is nagyon élvezzük mindhárman, hiszen ilyenkor csak egymásra figyelünk, és ez nagyon fontos.
BORSOS Mária királyhalmi nyugdíjas:
- Annak idején nekem és a testvéreimnek a szüleink és a nagyszüleink meséltek, általában a faluban szájról szájra terjedő történeteket szörnyekről, csodás lényekről. Meséskönyvünk nem volt, csak az élőszóval való mesélés jutott nekünk. Én sajnos nem meséltem sokat a gyermekeimnek, nekik már volt meséskönyvük, és amikor megtanultak olvasni, ők maguk olvasgatták a bennük levő történeteket. Most, hogy nagymama vagyok, amikor csak tehetem, mesélek az unokáimnak. Előveszem a gyermekkoromban hallott meséket, persze, ügyelek arra, hogy ne legyenek ijesztőek. Újságokból is olvasok nekik meséket, illetve a gyermekek által írt történeteket. Ezeket azért szeretik, mert a mindennapokról szólnak, és bármelyikükkel megeshetnek. Szerintem a mesélésben, a meseolvasásban az a legszebb, hogy ilyenkor együtt vagyunk, egymásra figyelünk, és a gyerekek nem a televíziót vagy a számítógépet bújják.
NAGY Anasztázia zentai háztartásbeli:
- Nekem még nincs saját gyermekem, így a nővérem csemetéinek szoktam mesét olvasni. Mindig is nagyon szerettem a meséket, mert azonosulni tudtam a főszereplővel, átéreztem a szenvedéseit, a bánatát és az örömét. Ezt a mese iránti ragaszkodást látom most az unokahúgaim szemében, amikor azt kérik, olvassak nekik. Egyébként is nagyon fontos, hogy a gyermekek mesét hallgassanak, hiszen ezáltal gazdagodik a szókincsük, és lesz valamiféle rálátásuk a világ eseményire. Én mindig elmondom nekik, hogy amit olvasunk, az csak mese, de igyekszem párhuzamot vonni a mesében elénk tárt világ és a való világ között.