A mitikus vadnyugat és a pisztolyhősök alkonya ez: az iparosodás megkezdődött, a polgárháború szelleme még kísért, a kietlen vidéket már jórészt meghódította a fehér ember. Henry egy régi, haldokló világ utolsó darabkája, a Hollywood által romantizált cowboyérából fennmaradt, rozsdás szuvenír. Potsy Ponciroli rendező filmje leginkább a Nincs bocsánatra emlékeztet. Amíg Clint Eastwood kiváló rendezése a Sergio Leone és mások által megalkotott spagettiwesternek mítoszát rombolja le, addig az Old Henry a valóságban is létező, kalandos sorsú pisztolyhősök legendáriumát zárja le.

Manapság kevés westernnel találkozunk, ami nem is csoda. A műfaj egykor hallatlanul népszerű volt, a mai kor viszonyaival és igényeivel azonban már nem rezonál túl jól: gondoljunk csak például az indiánokra vagy a nők szerepére. Ponciroli elegánsan kerüli ezeket a kérdéseket, és sajnos ebben a filmben egyetlen női szereplővel sem találkozunk. Képi világa, hangulata, fényei és kompozíciói mégis a legnagyobbakat juttatják eszünkbe. Az Old Henry minden ízében klasszikus, hagyományos akciówestern, melynek az egyik legnagyobb előnye, hogy mai szemmel nézve rövid: mindössze 1 óra 38 perc. Ezzel nem arra szeretnék utalni, hogy unalmas vagy rossz, inkább dicséretes, hogy egy egyszerű történetet anélkül tudtak elmesélni, hogy az elnyújtott snittek és szükségtelen sallang végtelen folyamába süllyedtek volna, mondjuk, 2,5 órán át. Már csak azért is sajnálom, hogy ma már egyre kevesebb hagyományos western készül, mert a technikai fejlődésnek hála már nagyon valósághű és látványos pisztolypárbajokra van lehetőség. Régen ezeket a jeleneteket még esetlenül (bár akkoriban azért lenyűgözőnek számító módon), szegényesebb eszköztárral tudták megvalósítani.

Az Old Henry anélkül tud feszültséget, hangulatot és parádés akciójeleneteket teremteni, hogy óriási robbantásokat vagy speciális effektusokat alkalmazna. Mindvégig erre az egyszerű bosszútörténetre koncentrál, egy pillanatra sem fordítja el a kamerát hőseinkről, akik egyébként kiválóan játszanak: a Henryt alakító Tim Blake Nelson fizimiskája, hanghordozása nagyon autentikus, ahogyan a rendőrbírót játszó Scott Haze esetében is. Tim Blake Nelsonnak egyébként ez már az ötödik westernje karrierje során. De lássuk, miről is szól a történet.

Henry és fia házához egy gazdátlan ló baktat be, nyereggel a hátán, a férfi pedig kisvártatva a lovast is megtalálja a házuk közelében. A lőtt sebbel vergődő férfit hazaviszi (a mellette fekvő táskányi pénzzel együtt), hogy megpróbálja megmenteni az életét. Hamarosan marcona alakok jelennek meg Henryék házánál, a feketébe öltözött lovas vezetésével, hogy egy eltűnt bandita után érdeklődjenek. Azt állítják magukról, hogy a szomszédos megye sheriffjei, de a délidei napnál is világosabb, hogy itt valami másról van szó. Mindeközben Henry fia, Wyatt is próbálja bizonyítani a rátermettségét, hogy képes megvédeni azt, ami az övé. Miután a sebesült férfi, Curry magához tér, Henryvel a régi nagy pisztolyhősökről, a régóta halott, legendás banditákról és törvényszolgákról beszélgetnek. Henry csak keveset mesél el a múltjáról, de Currynek és a láthatóan rosszban sántikáló Alnek is feltűnik, hogy Henry túl jól fogja a pisztolyt. A lényeget sógora mondja el a többieknek: fogalmuk sincs, hogy miféle poklot szabadítottak magukra.

Az Old Henry egyszerűségével, nyersességével és autentikus ábrázolásmódjával képes rabul ejteni a nézőket, visszahozva a régmúlt nagy westernjeinek hangulatát. Érdemes a film után egy kicsit keresgélni az interneten azokról a vadnyugati figurákról, akikről több szó is esik a történetben. Izgalmas felfedezésekre derül majd fény, az biztos. Potsy Ponciroli idei alkotását a velencei filmfesztiválon is jelölték, az Almeria Western fesztiválon pedig két díjat is kapott.

Képek: imdb.com