Aztán az állapotot még inkább tetézve befutottak az első erősebb széllökések is. Kalendáriumilag magvető havának második hetében. A Bánság pusztaságai fölött újra a dél-keleti szelünk, a kossava őrjöngött kedvére. Borzolva öntelten mindent, mi épp útjába került. Kíméletlenül kotorva elé megannyi, mindenféle rejtett zegzugban megrekedt fecnit. Oda nem illő dolgot. Végül aztán, néhány nappal később, mint aki jól végezte dolgát, átengedé végre helyét a békülékenyebb hangnemben érkező őszi esőnek. Mondván, ha már annyira kedve van az öreglánynak mindenbe belekotnyeleskedni, mosson hát újra mindent tisztára! Neki aztán tök mindegy.

Per pillanat esik. Mármint az eső. Mint boldogult szüleim szokták volt mondani, beázik a műhely. Sajnos, nemcsak odakünn, egy-két nappal tolva így ki a határból hazahúzott prikolicákon várakozó kukoricák lerak(od)ását, de több helyütt odabenn is. Mert a fölöttünk, mindnyájunk fölött végeláthatatlanul széjjelterülő szürke égboltból kitartóan aláhulló cseppek előtt egy idő után a legparányibb rések sem maradnak rejtve. Hiába. Erős fél évszázaddal felrakásuk után a legszívósabb tetőcserepek állagát is kikezdi és megroppantja az elemek kitartó ostroma.

Jó lenne újakat tenni helyükre, ám valami azt súgja, azok még feleannyi szolgálati időt sem bírnának ki a vártán. Pedig, ha nem tévedek — bár olykor csekélységeket is képes vagyok összegabalyítani! —, nem az agyagban van a hiba. Az a matéria ma is a régi. Ha kevesebb is akad belőle településeink határában. Egyébként meg, ha már belekezd az ember egy ilyen kaliberű felújításba, a teljes tetőszerkezetet is illene átrázatnia. Már ha egyáltalán megengedi ezt a szomszéd. Gyerekkoromban legalábbis ekképpen hangzott idehaza a magyarázat, midőn elegendő pénz hiányában ezt vagy azt mégsem vettük meg, hiába lett volna rá igény. Legfeljebb hitelre. No, úgy megtehették volna. Őseim viszont mindig csak addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért. Legalább nyugodtabban aludtak.