Az olasz úriember hálából felajánlotta, hogy látogassak el hozzá Olaszországba a nyári szünetben nyelvtanulás céljából. Minden költséget ő áll, az én dolgom csak az lesz, hogy mielőbb megtanuljak olaszul, mégpedig azért, mert a következő években engem szeretne idegenvezetőjének, amikor barátaival eljönnek vadászni. Nekem tetszett az ötlet, csak a szüleimet kellett még meggyőznöm. Édesapám elengedett, mivel már többéves barátság fűzte a csoport minden tagjához. Édesanyám azonban nemigen akarta legénytollas fiacskáját másra bízni. Salvatore, a jövendőbeli házigazdám viszont hajthatatlan volt. Azzal érvelt, hogy fia egy évvel fiatalabb, lánya pedig egy évvel idősebb nálam, családtagként leszek kezelve, meg hogy más emberként térek majd haza, jót fog nekem tenni a nyári nyelviskola... Így aztán anyai könnyekkel megöntözve, és atyám által fenéken billentve elindultam Nápolyba.

Szerencsésen meg is érkeztem a családhoz. Kedvesen fogadtak, Salvatore délután elvitt a piazzára, vagyis a főtérre, és mindenkinek elmondta, hogy az ő vendége vagyok, vigyázzanak rám tehát — ma már tudom, hogy ez mennyire fontos volt. Hét közben délelőtt a gyárában dolgoztam. Olyan munkát végeztem, amely során beszélnem kellett. Délután meg vendéglátóm gyerekeivel és az ő barátjaikkal kirándultunk a környékbeli városokba, a tengerpartra. Akkor láttam először élőben Pompeji romjait és olyan nagy citromokat, amilyeneket itthon a boltban sem árulnak, a Vezúv kráterénél valódi Pizza Napoletanat ettem...

Egyszóval jó dolgom volt. Hetente néhányszor hazatelefonálhattam, hogy megnyugtassam édesanyám gyermekéért remegő lelkét. A faluban persze mindenki tudta, hogy hol vagyok és mi történik velem Nápolyban. Az egyik ilyen telefonos beszélgetésünk alkalmával megemlítettem, hogy a háziak fiával másnap reggel az egyik nápolyi bankban pénzt szándékozunk felvenni, és utána átmegyünk Capri szigetére kirándulni. Így is tettünk. Azt viszont nem tudtuk, hogy aznap egy nápolyi bankba buldózerrel betörtek, és rövid lövöldözés után kirabolták. Többen megsebesültek, köztük egy külföldi is! Ezt a hírt a tévé világgá kürtölte. Jó anyám is értesült róla, és nyomban kiverte a hideg veríték, aggódó anyai szíve azt gondolta ugyanis, hogy az a külföldi csakis én lehetek. Apámnak sem volt mindegy, de ő jobban viselte a helyzetet. Édesanyám csendben rídogált magában a konyhában, amikor átjött a szomszéd velem egyidős fia. Afelől érdeklődött, hogy merre vagyok, mikor érek haza, a tánciskolában kellene ugyanis zenélnem. Anyukám hüppögve mesélte el a hírekben hallottakat, gondolván a kiskamasz majd megvigasztalja. Ehelyett Robi barátom — zenekarunk zongoristája — kaján mosollyal az arcán csak ennyit mondott: Etelka néni, ha a következő napokban kap egy csomag nápolyi szeletet Olaszországból, akkor tudhatja, hogy megküldték a fiát! Jó anyám úgy vágta ki a házból a kis pimaszt, hogy a lába sem érte a földet. Én meg ez idő alatt — mit sem sejtve — Capri szépségében gyönyörködtem.