* A filmet a Blue Canary Films készítette — ez olvasható a Slava’s Journey: Secrets of Snow (Slava útja: A hó titkai) című alkotásotok elején. Ti vagytok a Kék Kanárik?

Clive: — A Blue Canary Films most jött létre. Amikor a film. Előtte nem létezett. Mi sem léteztünk a film előtt. A semmiből jöttünk, és egy hullócsillag pottyantott bennünket a Földre. (Nevet.) No, elég a viccből, elmesélem, hogyan történt: Van egy bohóc barátom, aki szerepel a Snow Show-ban. Egyszer éppen Londonban játszották a World Festival Hallban, s engem is elhívott. El is mentem egy este, de időm nagy részét a backstage-ben töltöttem, úgyhogy nem láttam az előadást, csak egy csomó zöld ruhába öltözött bohócot egy ’60-as évekbeli épületben. De éreztem, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog történik. Elhívtam Steve-et…

Steve: — Közbe kell vágnom. Clive eljött hozzám, s azt mondta: Steve, nagyon izgatott vagyok, itt vannak ezek a bohócok, óriási labdákkal és lufikkal, látnod kell őket. Mindenféle dolgokat dobálnak a színpadon, csodálatos. Erre csak annyit mondtam magamban: ó ne, ez valami gyerekes dolog, hova akar ez az őrült elrángatni?

Clive: — Azt hitte, hogy hagyományos bohócokat fog látni, olyanokat, mint a McDonald’s előtt, pedig Slavának ahhoz semmi köze. Elmentünk, s elvarázsoltak bennünket. Inspiráltak és lenyűgöztek. Slava egy nagy művész erős, kreatív, filozofikus gondolatokkal, aki minden nézőre hatással van. Titokban már akkor felvettünk ezt-azt, a készülődést, a kulisszák mögötti akciókat, s összevágtunk belőle egy ötperces kisfilmet. Elloptuk hozzá Thomas Newman zenéjét az Amerikai szépségből, s egész jó kis filmecske lett. Nem tudtuk, mit kezdünk majd vele, de éreztük, hogy egy aranybányára leltünk.

Steve: — Elküldtük hát ezt a kisfilmet Chrisnek, hogy megnézze, s kaptunk egy meghívást egy buliba, ahol Slava is ott volt. Az volt az érzésünk, hogy megközelíthetetlen, hiszen ő a világ bohóckirálya. S egyszer csak ott találtuk magunkat nála. Azt mondták, Slava beszélni akar velünk. Megijedtünk, hogy nagy bajba kerültünk.

Clive: — De nem volt gond. Kiderült, látta a filmet. Leültünk mellé, elővett egy iPadet, és lenyűgöző képeket mutatott nekünk emberekről színes ruhákban, ahogy táncolnak, muzsikálnak, élvezik az életet egy elképesztő környezetben. Azt hittük, ez egy fesztivál. Slava csak ennyit mondott: nem fesztivál, ez az életem. S ekkor hívott meg bennünket magához, Párizs melletti otthonába, a Le Moulin Jaune-ba. S akkor beléptünk ebbe a csodába. 

Steve: — Nem tudtuk, mire számítsunk, földhöz vágott a látvány. Egy udvar tele kreatív ötletekkel, művészeti alkotásokkal, a természet lágy ölén. Például volt egy zoknifa. Mekkora ötlet, nem? Slava aztán elmesélte, hogy a háza úgyszólván egy művészgyár, ahová meghívja a kreatív embereket, de nem dolgozni, csak ott lenni. Aki úgy érzi, hogy alkotna, az megteheti. Itt mindenki önmaga lehet. S az udvar emellett galériaként is működik. Természetes anyagokból készült műalkotások tarkítják. Reggel a madarak hangjától a saját gondolataid sem hallod.

Clive: — Ott voltunk tehát, és rögtön tudtuk, hogy mindez, ami a szemünk előtt zajlik, egy olyan történet, amelyet el kell mesélni. Ez a mi utunk. Már csak egy jármű kellett hozzá. Egyébként a Le Moulin Jaune egy kőhajításnyira található Disneylandtől, de az igazi csodák itt vannak. 

Steve: — Három dolog a legfontosabb Salva számára: a művészet, a természet és a család.

Clive: — Aztán meghallottuk, ahogy arról beszél, hogy szeretné az előadását vonatra tenni, s elvinni oda, ahonnan származik. Vissza a leghidegebb tél kellős közepébe, Oroszország csücskébe. Ekkor tudtam, ez az, ezt meg fogjuk örökíteni. Nem gondolkodtunk. Pénzünk nem volt, megfelelő felszerelésünk sem, de tudtuk, megyünk.

* És milyen volt számotokra ez az út? Munka vagy élvezet?

Steve: — Lenyűgöző volt. Most jártunk először Oroszországban, és sajnos mi is tele voltunk előítéletekkel. Na ezeket mind át kellett írnunk. Kedves, segítőkész emberekkel találkoztunk, akik igen lazák. Jó, ez érthető, hiszen mi Slava társaságában voltunk, akit imádnak Oroszországban. Nagyon híres ott, bármit csinálhat, az emberek szeretni fogják. Ő és a bohócok hatalmas káoszt idéztek elő a vonaton, amit akárkinek nem néznének el. Körbedobálták a műhavat, muzsikáltak, énekeltek, szárított heringet lógattak fel a kupéjukban, a többi utas jót szórakozott. 

Clive: — Fogalmunk sem volt, mi sül majd ki a forgatásból. Minden napról napra változott. Azt tudtuk, hogy vissza akarunk menni oda, ahonnan művészete és ő maga származik. S azt is, hogy a bohócokat ki akarjuk vinni az igazi, nagy orosz hóba. Ez nem olyan egyszerű, hiszen kint mínusz 40 fok van télen. Ültünk a hotelben, vártuk Slavát. Befutott, s azt mondta: egy percetek lesz kint, hogy felvegyetek bennünket, ahogy a hóban sétálunk. Felkaptuk a kamerákat, és futottunk, mert kint annyira hideg volt, hogy idő kellett ahhoz, hogy a kamerák adaptálódjanak a külső hőmérséklethez. Nekünk sem volt könnyű elviselni a mínusz 40 fokot.

Steve: — Tudtuk, hogy nem akarunk önéletrajzi filmet csinálni, sokkal inkább egy olyan alkotást, amely mellőzi a klasszikus narratív struktúrát, azaz szabad és játékos.

* Hát ilyen ő maga is. Egy picit kaotikus, egy picit játékos, kiszámíthatatlan. Szerintem a film pontosan ezt a hangulatot adja vissza.

Clive: — Van egy érdekes történetünk a Kickstarterrel. Amikor eldöntöttük, hogy csináljuk a filmet, kellett hozzá pénz. A Kickstarter egy online adományoldal. Leírod az ötleted, a projektumot, melyen dolgozol, és ha tetszik az embereknek, támogathatnak. De a teljes összeget össze kell gyűjteni, különben nem utalják át. Mi 20 000 fontot tűztünk ki célul. Volt egy határidő, addig kellett összegyűjtenünk. Közeledett az utolsó nap, és még mindig hiányzott körülbelül 4000 font. De ekkor ránk mosolygott a szerencse Scroobius Pip személyében. Ő egy színész, aki imádta az ötletünket, ezért megkérte a diákjait, hogy aki tud, támogasson bennünket egy szerény összeggel. S ekkor minden felpörgött, az utolsó pillanatban meglett a pénz. Egészen elképesztő érzés volt.

* Megváltoztatott benneteket a film?

Clive: — Természetesen. De az egész út is. Amikor beléptünk Slava kertjébe, már akkor új emberek lettünk.

Steve: — Megváltoztatott, igen, mert rájöttünk, hogy a művészet a legfontosabb számunkra. Valami olyasmit csinálni, amit szeretünk. Mert Slava ilyen. Meghívott bennünket az életébe, a házába. Ahogy más művészeket is meghív. Sokat tanultunk tőle. Például azt, hogy hűnek kell maradni az inspirációs forrásaidhoz, s azt csinálni, aminek számodra értelme van.

Clive: — Ezt az ember néha hajlamos elfelejteni. Ők ott ugyanúgy közös önkéntes csapattal építik fel a fesztiválokat, ahogy ti is itt Oromon. Ez kemény munka, mégsem ezt látni rajtuk. Ott ültünk a vacsoránál, mind egy nagy asztal mellett. Este volt, azt hittük, vége a munkának, most jön számukra a lazítás. Erre 10 körül mindenki eltűnt. Visszamentek dolgozni. Mi ámuldoztunk, hogy azta, ti még ilyenkor is dolgoztok? S a válasz ez volt: ez nem munka. Azt hiszem, ebből érted, mire gondolok. Azt csinálod, amit szeretsz, s az az életeddé válik. 

* Azt hiszem, pontosan értem. Igyekszem majd nem elfelejteni. Vannak terveitek? Új film?

Steve: — Slava mesélte, hogy készül egy újabb nagyobb vonatútra. A Le Moulin Jaune-tól, Párizsból Moszkváig utazna, ahol kiállítása lesz. Lehet, ide is elkísérhetnénk.

Clive: — Benne vagyok. Mert Zsófi, soha nem szabad feladni. Semmit. A mi korunkban is meg lehet csinálni azt, amit szeretnél. Bármit. Soha nem lehetsz túl öreg ahhoz, hogy alkoss. Az ember mindig meg tudja találni magában az ehhez szükséges energiát.

Steve: — De az is lehet, hogy csak túl éretlenek vagyunk.

Itt aztán nevetésbe fulladt az interjú, elmentünk közösen nézni a nagy csillaghullást, illetve élvezni az éppen zajló Tremolo-koncertet.