Danny Boyle életében először rendezett folytatást, mely az első rész ismerete nélkül egyáltalán nem áll meg a lábán. Sőt, a legkevésbé sem nézhető. Több kritikus és elkötelezett Trainspotting-rajongó kapzsisággal vádolta meg Boyle-t, szerintük ugyanis a második rész minden szempontból értékelhetetlen, egyetlen célja nyilván csak a pénzszerzés volt.

Az anyagi motivációban lehet némi igazság, az viszont kétségtelen, hogy a rendező szeretettel és törődéssel igyekezett hozzányúlni a sztorihoz. Az igazi kérdés az, hogy erre valóban szükség volt-e. Tény, hogy az eredetileg Irvine Welsh által megírt regénynek folytatása is készült, melyben számos feldolgozásra érdemes szál és jelenetsor volt. Ezek legtöbbjét most megkaptuk a második részben, de mégsem lehetünk túlságosan elégedettek.

A Trainspotting 2 legnagyobb baja az, hogy felejthető. Egy saját maga emlékére megalkotott rajongói film. Nosztalgiavonat. Ha kivonnánk belőle a múltidézést, csak egy középszerű alkotás maradna. Az első rész egy legtöbbünk számára ismeretlen, ijesztő világba nyújtott betekintést. Olyan kaland volt, amelyről később hónapokig beszéltünk a suliban, a szüleink pedig elborzadtak tőle. Az a film volt, amelyet mi, tinédzserek nagyon is a magunkénak éreztünk, anélkül is, hogy bármi közünk lett volna a kemény drogokhoz vagy azokhoz a periféria mentén vegetáló sorsokhoz, amelyeket megismertünk. A „nehézsége” ellenére telis-tele volt óriási pillanatokkal és hangosan felröhögős jelenetekkel.

A második részben visszakapjuk Rentont, Spudot, a Beteg Fiút és a pszichopata Begbie-t. Ez utóbbi a fő gonosz, aki a sztorit hivatott előrevinni. Lassan, megfontoltan indul a történet, és később sem kapja el a gépszíj. Begbie egy kiszámíthatatlan őrült maradt, a többiek viszont úgy-ahogy felnőttek. Azt azért az első résznél sem gondoltuk, hogy bármelyikük is megváltja majd a világot, de ennél azért szebb sorsot reméltünk nekik. Az egyetlen női főszereplő, Veronika sem túl hihető, mert noha prostituált, túlságosan okos és megfontolt. A többiekhez képest szinte olyan, mintha egy másik filmből esett volna be ide.

Összehozni a régi bandát egy olyan ötlet volt, amely garantálta, hogy az eredeti film rajongói tömegesen fogják ellepni a mozikat. Hogy a „jó cuccból” még egy löketet kapjanak. Mégis úgy érezhetjük, hogy kedvenc lecsúszott drogosaink most inkább túlerőltették az egészet — forgatókönyvvel, rendezéssel, látványvilággal együtt. Ahogy a Trainspotting 2 egyik öncélú jelenetről halad a másikra, egyre világosabb lesz, hogy nem találja meg a saját fonalát, nem válik le sohasem az eredetiről, nem tud önálló életet élni. Az eredeti nemcsak a „filmnézői elitnek”, de a kiábrándult munkásosztály ifjúságának is szólt, mindenki azonosulhatott vele. A második rész viszont inkább azoknak készült, akikről a Trainspotting egyik kulcsgondolata is szól: akik az életet, a karriert és a családot választották. Nincs súlya, tömegtermék, pattogatott kukoricával és kólával fogyasztandó. Többet érdemelt volna.

A baj akkor a legszembetűnőbb, amikor a szereplők az eredeti alkotás poénjaira, jeleneteire, mondataira utalgatnak vissza. A legerősebb karakter és a legodaadóbb színészi alakítás meglepő módon Spudé, azaz Ewen Bremneré: baltaarcú, együgyű figurája köré akár egy teljesen új forgatókönyvet is lehetne kerekíteni. Ennek ellenére mégsem hihető, hogy ő maga író lesz a folytatásban, aki mindazt, amit látunk, lejegyzi az utókornak.

Danny Boyle és a csapat megpróbálta odatenni magát. Több ponton érdekes, sőt vicces mozit hoztak létre. Egy kultuszfilm főszereplőinek sorsa persze mindig érdekli a nézőket. De éppen ezzel van a gond: az eredeti Trainspotting ugyanis az életről, a halálról és a heroinról szólt. A megalkuvásról és a valóság tagadásáról. A második rész viszont csak erről a négy srácról.

Nyitókép: Cinetalkblog.com