– A klimax nemekre való hatását én határoztam meg a fenti módon, és igazából tréfának szántam – mondja elégedett mosoly kíséretében az asszony. – És úgy érzem, az élcelődésemnek nagy igazságalapja van, ezt igazolja számtalan új keletű példa, melyeket jól ismerek. Nem vagyok sem lélekbúvár, sem valamilyen tudós, de azt határozottan állítom, hogy az idők határozzák meg életünk területén a történéseket, és ahogy az idők változnak, úgy változnak ezek is. Közelebb járok már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, azaz úgy gondolom, van már elég élettapasztalatom ahhoz, hogy ezt megállapítsam. Régen is voltak válóperek, a házasságban elkövetett hűtlenséget sem a ma embere találta ki. De régebben az emberek, akik házasságban éltek, valahogy nehezebben szánták rá magukat a válásra. Igen, nagyon sok függ attól, milyen nevelésben részesültünk, de az biztos, hogy nem ez a legfontosabb érv, mely nagy súllyal esik a latba egy házasság felbomlásánál. Főleg akkor, ha gyerekek is vannak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a húgommal nem hibáztunk a párválasztásnál. Legalábbis abban az időben szilárdan meg voltunk erről győződve. A szüleink tipikus példái voltak a szocialista társadalom középosztályának. Mindketten dolgoztak, állami vállalatban, családi házunk, autónk volt, melyet a szüleink kölcsönre vettek. Még gyerekük is csak kettő volt. A húgom főiskolát, én pedig középiskolát fejeztem be, de már mindketten előre tudtuk, hol dolgozunk majd, ha befejezzük az iskolát. A húgom rámenősebb volt, mint én, és mindenben ő volt az első, én csak kullogtam utána. Az is igaz ugyan, hogy én sokkal alaposabban szemléltem a világot, a körülöttem zajló életet, és sohasem siettem túlságosan semmivel. Tudtam, hogy türelemmel és kitartással az ember minden célját megvalósíthatja, ha igazán akarja. A szüleim mindig azt mondták, jobban bíznak az én lassúbb tevékenységemben, mint a húgom rohanásában.

A testvéreméknek már a házasságuk első évfordulóján volt egy három hónapos fiuk. És két-két év különbséggel jött a másik két gyerek is. De ekkor már én is férjnél voltam. Mi a férjemmel nem voltunk olyan szerelmesek egymásba, mint a húgomék, és a férjem temperamentuma is különbözött a sógorométól, de jól kijöttünk egymással. Két gyermeket hoztam világra, és úgy éreztem, hogy amíg nagykorúak nem lesznek, szülőként a mi feladatunk, hogy ne csak szeressük, de irányítsuk is őket – nem akadályozva döntéseiket. A családban minden a legnagyobb rendben volt, a jeles ünnepeken valamennyien összejöttünk anyáéknál, a „díszebédet” sokáig anyu főzte. Aztán ahogy nőttek a gyerekek, lassan egyre kevesebben ültünk az ünnepi asztal körül, mígnem végül úgy döntöttünk, hogy mindenki ünnepeljen otthon. Nekem már akkor gyanús volt a sógorom viselkedése. Nem volt sem szemtelen, sem tiszteletlen, de valahogy mindig az volt az érzésem, hogy rosszul érzi magát köztünk. De a húgommal látszólag továbbra is jól megvoltak. Az ezüstlakodalmukat akarták megszervezni, amikor a sógorom azt mondta, hogy hülyeség ilyesmire annyi pénzt költeni. Egy kicsit vitatkoztak, aztán a húgom is lemondott az ünnepségről. Néhány hét múlva a sógorom közölte, csúnyán összeveszett a munkavezetőjével, úgy érzi, el kell hagynia a céget. Felmondott, és egy kereskedelmi nagyvállalatban utazóként kapott állást. Ekkor kezdődtek a gondok. Megesett, hogy hétvégén sem jött haza. És amikor a húgom végre észbe kapott, és leültek megbeszélni a dolgaikat, a sógorom azt mondta, úgy gondolja, neki is joga van az életre. Azt a néhány évet, amely még hátravan számára, úgy akarja leélni, ahogy kívánja. Bennem a férfiak ötvenen túli diagnózisával kapcsolatban már régen kialakult egy kép, és a sógorom esete csak megerősítette ezt. Mindenki megdöbbent a viselkedésétől, hiába mondtam, hogy nézzenek csak körül a barátaink, ismerőseink körében. Már jóval többen válnak el számos együtt leélt év után, mint például húsz évvel ezelőtt. A húgomék is elváltak. A volt sógorom elvett egy tizenegy évvel fiatalabb nőt, de azt mondják, nem élnek jól. A húgomat rá akartam beszélni, hogy mesélje el az életét, de azt mondta, ő nagyon szégyelli a történteket. Hát ezért mesélek én. És a magam sorsáról csak annyit mondok: figyelmeztettem a férjemet, idejében szóljon, ha le akar lépni. Fel akarom készíteni erre a felnőtt gyerekeinket. Erre semmit sem reagált. Mit gondol, mi jár az eszében?