Pedig az alaptörténet minden szempontból örökzöld: az inspirációt ugyanis Alfred Hitchcock Hátsó ablakja nyújtotta, mely még mindig sokkal, de sokkal jobb, mint Joe Wright sekélyes thrillere. A regény, mely az alapanyagot adta, A. J. Finn népszerű, 2018-ban megjelent thrillere. A recept pedig, mint a legtöbb új Netflix-filmnél, szinte tökéletes: a főbb szerepekben több valódi sztárt láthatunk, a film hossza pedig a mindenki számára emészthető 90 perc. Amy Adams és Gary Oldman azonban nem volt képes arra, hogy megmentse ezt a kínkeservesen összetákolt forgatókönyvet…

Hogy mennyire kilóg a lóláb, azt jól érzékelteti, hogy szinte az összes karakter, már a film elejétől, a legellentmondásosabb és legkevésbé természetes dolgokat cselekszi. Az agorafóbiás Anna a szomszédai után leskelődik New York City egyik utcájában, élményeit pedig pszichológusával is megosztja, akit Tracy Letts, a film forgatókönyvírója alakít. Az agorafóbia miatt hősnőnk viszolyog attól, hogy kilépjen az utcára. Férjétől elvált, és már a kislányát sem nevelheti. Gyermekpszichológusként dolgozik, ebből igyekszik túlélni a mindennapokat. Anna a felírt gyógyszerek mellett a piával sem bánik kesztyűs kézzel. A bor a másik menekülőút.

Zárt, négy fal közötti világa akkor fordul a feje tetejére, amikor a szomszédba egy család költözik, mely nyitni szeretne felé. A Russellek közül a tinédzser fiú (Fred Hechinger) és az anyja, Jane (Julianne Moore) átjönnek hozzá, hogy összebarátkozzanak vele. Leselkedése során Anna egyszer csak végignézi, hogy Jane-t leszúrják. Értesíti a rendőrséget, de a férj, Alistair és egy másik nő (Jennifer Jason Leigh), aki Jane-ként mutatkozik be, tagadja a vádakat. Sőt, azt mondják, soha nem is találkoztak azzal a nővel, akiről Anna beszél. Hősnőnk mentális állapota látszólag teljesen labilis, amire az is ráerősít, hogy szinte alig tudunk meg valamit a korábbi életéről. Ebből adódóan végig ott van bennünk a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy vajon azt látta-e, amit velünk, nézőkkel is elhitetett.

A film legnagyobb problémája a sekélyes karakterekben bújik meg. A sztori számtalan ígéretes pillanatot tartogatott volna, de a szereplők és a háttér részletes kibontása helyett nagyrészt Anna szenvedéseit láthatjuk, ami inkább kelt szánalmat, mint együttérzést a nézőben. Több ponton is hatásvadász és erőltetett, sőt, volt egy pillanat, amikor már attól tartottam, hogy egyszerre horrorba csap majd át a cselekmény.

Az egyetlen dolog, mely mélyen rezonálhat a közönséggel, az a magány és a kiábrándultság érzése, melyet az elmúlt egy év során többen is megtapasztalhattunk. A film persze tartogat csavarokat és nem várt fordulatokat, ám a hitchcocki DNS valamiért nem kellő mennyiségben került bele. Ezért úgy gondolom, jobban járnak a nézők, ha inkább a Hátsó ablakot vagy a Gázlángot nézik meg. A Nő az ablakban is nézhető ugyan, de végig azon jár majd az eszünk, hogy mennyi kihagyott lehetőséget temetett magába ez a középszerű forgatókönyv.

Képek: cinemablend.com