— Az életem végéig nem fogom megemészteni, anyám miért nevelt fel hazugságban, amikor semmi oka nem volt rá — mondja hosszas szünet után a fiatalasszony. — Amióta az eszemet tudom, anyám töltötte be az apaszerepet is. Amikor már megértettem a dolgokat, azt mondta, apám hirtelen meghalt néhány hónapos koromban. Ahogy nőttem, furcsállottam, hogy sehol nem volt egyetlen kép sem az esküvőjükről, sőt apámról is csak egy olyan fényképet láttam, amelyen katonaruhában volt, anyával együtt nincs emlékem róla. Sokszor elnéztem anyám kezét, karikagyűrűt sosem láttam az ujján. Ha erről kérdeztem, azt mondta, apa nem szeretett fényképezkedni, gyűrűje pedig azért nincs, mert allergiás az aranyra. Amikor iskolába indultam, furcsállottam, hogy minden gyereknek ugyanaz a vezetékneve, mint a szüleinek, csak az enyém különbözött anyámétól. Azt mondta, amikor apa meghalt, ő kérte, hogy változtassák a vezetéknevét a lánykorira. Anyám sosem élt kicsapongó életet, a hűség mintaképe volt.

Ahogy nőttem, úgy nőtt a beteges ragaszkodása is hozzám. Azt hiszem, legszívesebben még azt is megtiltotta volna, hogy iskolába járjak. Biztosan nevetségesen hangzik, de tizenhat éves koromig vele aludtam egy ágyban. Nyolcadikos voltam, amikor megállapították, hogy valamilyen ritka betegségem van, melyet ha nem gyógyítanak idejében, az évek múlásával egyre súlyosabbá válik. De anya nem hitt az orvosoknak, azt mondta, neki a világon rajtam kívül senkije sincs, ezt a jóisten is tudja, hát miért venne el engem tőle. Mindenféle természetes szerrel, elsősorban gyógynövényekkel sikerült neki annyit elérnie, hogy továbbra is normálisan fejlődtem. Leérettségiztem, jogi karra akartam felvételizni, de hirtelen megromlott az egészségem. Hónapokig tartó kezelés után ismét visszatértem a „normális” mederbe, és megismertem egy fiút, akivel egyévi ismeretség után összeházasodtunk.

Anyával egy kétszobás lakásban éltünk, és semmi áron sem akart beleegyezni, hogy elköltözzek a férjemmel. Azt hiszem, hihetetlen szerencsém volt, mert a párom ráállt, hogy mindhárman együtt éljünk. Nem panaszkodhatok, nincs köztünk állandó súrlódás, de sokszor érzem, hogy a férjemnek már elege van abból, hogy a fürdőszobából csak akkor jön ki, amikor anya bemegy a saját szobájába.

Teherbe estem, megszültem a fiamat, aki most tizenkét éves. Eleven, okos, egy kicsit akaratos, de nem kell ezen csodálkozni, hiszen mi hárman szinte versenyzünk egymással, hogy ki kényezteti jobban. Nálam a szülés után beindult a gyermekkoromban megállapított lassú folyamat, melyet eleinte a külföldről feketén beszerzett gyógyszerrel kezeltek. Egy három hónapos kezelés 400 euróba került, és sajnos nem bírtuk anyagiakkal. Az utolsó adagot szedtem, amikor anya azt mondta, apa rokonai megtudták, hogy beteg vagyok, és annyi pénzt gyűjtöttek, hogy csaknem egy évre elegendő mennyiségű orvosság vehető belőle. Furcsa volt, hogy apa rokonsága hirtelen feltűnt, de nem akartam vitatkozni. Közben elveszítettem a munkahelyem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a fiam szeretetben nőjön fel. És csak ekkor, szülőként ébredtem rá, mennyire hiányzott a felcseperedésem során az életemből az apa, mennyi kérdőjel van vele kapcsolatban. Kutatni kezdtem tehát, de anyának nem szóltam. A férjem tudott erről, és előre figyelmeztetett: megtörténhet, hogy amit megtudok, az elrontja majd az anyámmal való viszonyomat. Persze nem hittem neki… Mint kiderült, apám és anya együtt dolgoztak, és megtetszettek egymásnak. Anya teherbe esett, de apám tudatta vele, hogy a feleségétől, aki mozgássérült, nem válhat el, mert van két kislányuk. Kérte anyát, hogy idejében szakítsa meg a terhességet, de anya hallani sem akart erről, most azt mondja, abban reménykedett, hogy a baba miatt apa majd elválik a feleségétől. De nem így lett.

Anya előre megmondta apának, hogy nem kér tartásdíjat, és sem őt, sem a rokonait nem akarja látni. Hat hónapos voltam, amikor az apám hirtelen meghalt, így anyámnak nem volt nehéz elhitetnie velem a már említett történetet. Apának két húga van, de tiszteletben tartva fivérük kívánságát, sohasem kerestek fel engem. A gyógyszerre összegyűjtött pénz is úgy jutott el hozzánk, hogy anya jelentkezett nekik. Kétségbe volt esve a betegségem miatt, nem tudott kihez fordulni, mert nem sok barátja van. Az igazságot is az idősebb apai nagynénitől tudtam meg. Most úgy érzem, anyának sosem leszek képes megbocsátani, hogy megfosztott engem az apámtól. Erre nincs mentség. És most, hogy az igazság kiderült, még jobban el vagyok keseredve. Siratom az időszakot, melynek apám nem lehetett része. És persze minden hiába volt, hiszen tudvalevő, hogy a világon nincs örök titok.

Illusztráció (Pixabay.com)