— Az életem fájó eseményét nem azért akarom elmondani, hogy tanácsot adjak valakinek — mondja határozottan Tibor. — Egyszerűen ki akarom magamból beszélni a keserűséget, a tanácstalanságot. Meg a bánatot, azt, hogy reményvesztett lettem. Egy nagyon egyszerű parasztcsaládban születtem, melyben apám volt az „iskolázott”, mert befejezte a hatodik osztályt. Anyám is járt iskolába, de ő meg volt elégedve azzal, hogy alá tudott írni, és el tudta olvasni a vasárnapi újságban az apróhirdetéseket, gyászjelentéseket. Sosem ítéltem el ezért, hiszen a nagymama egyedül nevelte fel őt és az öccsét, mert a nagyapa még aránylag fiatal volt, amikor a helyi szövetkezet traktorosaként búzacséplés közben szerencsétlenül járt. A két apró gyereket a nagymama nevelte, és már ötéves korukban egyedül hagyta őket, ha ő napszámba ment dolgozni. De felnőttek. A nagybácsiban több volt az ambíció, szakközépiskolát fejezett be, városi lányt vett feleségül, és őt a család úriembernek tekintette.

Anyám húszéves volt, amikor megismerte az apámat, aki szintén a környező tanyavilágban élt. Gyárban dolgozott, hatan voltak testvérek, és a gyerekek közül csak neki volt biztos kereseti lehetősége. Ezért egy kicsit még a szülei is felnéztek rá, és ő volt, aki a családi vitákat eldöntötte. Szerény lakodalmuk volt, amikor összekerültek, és a nagyszoba falán ott lógott aranyozott rámában az esküvői képük. Ketten vagyunk testvérek. A hat évvel idősebb bátyámmal sosem voltam különösen bensőséges viszonyban. Ő volt anya kedvence, nem számított, hogy sokkal kisebb voltam — télen, ha esett a hó, reggel mindig nekem kellett elhánynom a havat a kapuig. Apa ugyanis korán ment munkába. Apám volt az, aki a család ügyes-bajos dolgait intézte: fizette a számlákat, az adót a 2 kapa udvar után, eljárt az iskolába a szülői értekezletekre, bevásárolt, anyu dolga pedig az volt, hogy rend és főtt étel legyen, mi — a gyerekek — illedelmesen viselkedjünk, és mindenkinek köszönjünk, akivel találkozunk. Azt hiszem, jól éltek. A helyzet akkor változott meg, amikor apámat elvitte egy tüdőgyulladás. A temetés után egy ideig anyám még beszélni sem akart velünk, de lassan összeszedte magát. A bátyámmal már túlnőttük a sihederkort is. A bátyámnak egy elvált asszonnyal volt kapcsolata, akinek két gyereke volt, de ezt anyám nem nézte jó szemmel, így két év múlva szétmaradtak. A szakítás után a bátyám inni kezdett, és hamar kivált a családból. Most is egyedül él a városban.

Anyám hirtelen halála után egyedül maradtam a családi házban. Nem nagyon jártam szórakozni, így alkalmam sem volt megismerkedni valakivel. Végül az autóbuszban ismertem meg egy lányt, akivel eleinte csak köszöntünk egymásnak, de lépésről lépésre haladva, néhány hónap után összejöttünk. Én nősülni akartam, ő pedig azt, hogy előbb töltsem le a katonaságot. Sokat voltunk együtt, néha ott is aludt nálam, és főzött ebédet. Én valóban szerelmes voltam. Amikor leszereltem, azt mondta, ne esküdjünk meg rögtön, előbb tegyük rendbe a házamat, vegyünk új bútort, stb. De az esküvőig nem jutottunk el, mert ismerősök közölték velem, hogy van egy másik férfi az életében, akivel akkor melegedett össze, amikor én berukkoltam. Szakítottunk. Azt hittem, nem élem túl az elvesztését. De sosem üzentem neki, nem könyörögtem. Két hónap múlva jelentkezett, hogy békülni akar. Közölte velem, hogy terhes, és a gyerek az enyém. Eleinte nem akartam elhinni, de végül meggyőztek az érvei. Kibékültünk, csöndben megesküdtünk. És megszülte a kislányunkat. Mit mondjak, jól megvoltunk. Legalábbis én mérhetetlenül boldog voltam. Volt családom, melynek sorsa elsősorban tőlem függött. Ahogy nőtt a kislány, a nagybácsim felesége egyre gyakrabban mondta, hogy egyáltalán nem hasonlít rám. De mindig hozzátette: én nem akarok semmi rosszat, csak téged sajnállak. A feleségem esküdözött, hogy a kislány az enyém. Amikor előálltam azzal, hogy kérem az apaság megállapítását, sírni kezdett, és azt mondta, ő szeret engem, és sosem hazudna. Sajnos ez is hazugság volt. Kiderült, hogy az óvodás lányom nem az enyém. Már csaknem egy éve, hogy elváltunk, a kislányt sem látom, pedig ma is a gyerekemnek tekintem. Attól félek, hogy én is inni kezdek, pedig nem akarom elszúrni az életemet. A nagynéni a napokban azt mondta: — Tudod, azt hiszem, az volna a legjobb, ha… — Ne, egy szót se tovább! — feleltem neki. Én nemcsak az emberekben, de a jóindulatukban is csalódtam.