— Amikor elhatároztam, hogy eljövök, magamban már jó előre eldöntöttem, miről beszélek majd — kezdi a középkorú asszony. — Azt hiszem, elsősorban az a legfontosabb, hogy tudjuk, miből áll az ember sorsa: megszületünk, felnövünk, párt találunk, kiválasztjuk a magunk útját, és azt járjuk is, ha van hozzá elég erőnk, türelmünk. Persze ez volna az eszményi, ami bizony sokunknak nem sikerül. De bárhol is szakad meg a sorsunk megrajzolt útvonala, a törés mindig fájdalommal, problémákkal, sokszor nem emberhez méltó eljárásokkal párosul. Azt hiszem, ez alól az igazság alól senki sem bújhat ki. Felnőttként már magunk igazgatjuk sorsunkat, magunk döntünk mindenről, viselve döntéseink következményeit. Így jártam én is.

Munkáscsaládból származom, az édesanyám szült egy ikerpárt: engem és a húgomat, aki mindössze néhány napot élt. A szülés otthon történt, és állítólag a bába nem volt elég ügyes, ezért következett be a tragédia. Életem folyamán gyakran megesett, hogy ha valamivel nem tudtam megbirkózni, a húgom a másvilágról mindig küldött egy-két biztató szót, hogy erőt adjon. Erről abban az időben sosem beszéltem, még anyámnak sem. Középiskolát fejeztem be, nem akartam továbbtanulni, legszívesebben valamilyen szakmát, elsősorban fodrászatot tanultam volna, de a szüleim úgy gondolták, az nem elég tekintélyes hivatás, hát egy középszerű könyvelő lettem egy kereskedelmi nagyvállalatban.

Azt hiszem, a helyzet ma sem változott lényegesen: ha a vállalatban új nő jelenik meg, azt a kollektíva férfi tagjai jól szemügyre veszik. Így volt velem is. És szerencsétlenségemre egy olyan nős férfi vetett rám szemet, akinek a házassága már válságban volt, de volt egy hatéves fia is. Eleinte csak köszöntünk egymásnak, aztán egyre többet voltunk együtt — de csak a vállalatban. Néhány hónap múlva, amikor már hivatalosan is elvált, kezdtünk nyilvánosan is megjelenni a városban, és lassan az ismerőseink is elkönyvelték, hogy mi összetartozunk. A huszonnegyedik születésnapomon volt az esküvőnk. Azt hiszem, nagyon szerelmesek voltunk. A férjem fia az anyjával élt, de hetente hoztuk hozzánk, és ma sem világos, miért nem sikerült vele kialakítanom egy normális viszonyt. Igaz, az anyja hihetetlen történeteket mesélt neki a gonosz mostoháról, nem csoda, hogy félt tőlem. Próbáltam beszélni a férjemmel, de ő azt mondta, nem akar a volt feleségével semmilyen vitát, mert attól fél, hogy akkor nem engedi hozzánk a kisfiút.

Múlt az idő, én pedig sehogyan sem estem teherbe. Rengeteg vizsgálaton átestem, és lassan beletörődtem, hogy nem lehet gyerekem. Talán ez is oka volt annak, hogy elfogadtam a férjem fiának a bogarait, csak azért, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatot az apjával. Mi idővel telket vettünk, építettünk rajta egy szép családi házat, berendeztük, egyszóval normálisan élhettünk volna, ha a volt feleségnek csak egy picit több esze lett volna. Ahogy a fia nőtt, úgy erősödtek a konfliktusok is köztem és közte. Attól sem riadt vissza, hogy az apjának olyasmit meséljen, ami meg sem történt — és az apja minden esetben neki hitt. Számomra már annyira megalázó volt a kapcsolatunk a férjemmel, hogy komolyan elkezdtem gondolkodni a váláson. Amikor ezt megemlítettem neki, azt mondta, ő is úgy érzi, hogy már nem sok közünk van egymáshoz. Igen ám, de a házból egyikünk sem akart elköltözni. Valahogy megoldottuk, hogy elfelezzük a ház lakható részét, kialakítottunk egy másik bejáratot. Amikor elváltunk, mindketten a házban maradtunk, de külön egymástól. Amikor a volt feleség ezt megtudta, rábeszélte a fiút, hogy könyörögje vissza az anyját. Erre a volt férjem nem volt vevő, de a fiú és az anyja nagyon akarták. Elsősorban azért, mert a férjem az ő részét rögtön a fiára íratta. Arról azonban hallani sem akart, hogy visszafogadja a volt feleségét. Na, ennek „megoldására” a fiú utasítást kapott az anyjától: két alkalommal lelökött a lépcsőről, egyszer pedig kiütötte alólam a létrát, amikor a csatornából szedtem a faleveleket. Egy lábtörés, zúzódások stb., ezekről orvosi jelentésem is van, de sosem vittem bíróságra. A férjem mindig azt mondta, okos emberek békésen is elválhatnak, nem kell egymás torkának esni. Igen, én is így gondoltam, de az élet lépten-nyomon rácáfolt a meggyőződésemre. És rendszerint az én káromra. Egy év múlva nyugdíjas leszek, nekem nem kell sem új ház, sem lakás, megtartom ezt, melyben sok szép pillanatot is megéltem. Közben a férjem fia állítólag nősül, talán ha neki is lesz családja, másként látja majd a dolgokat. Ha nem, akkor sem tehetek semmit. Esetleg hangoztathatom, hogy — ellentétben a volt férjem állításával — sajnos nem létezik békés válás.