Lehet, hogy a cím második felében a büntetés szó pontosabb lett volna... Jobban belegondolva azonban kénytelen az ember elfogadni, hogy manapság ilyesmi már - legalábbis erkölcsi vonatkozásban - nem létezik. Ki büntethet egy olyan embert, aki láthatólag élvezi az általa felkavart hullámok morajlását, a magyargyűlölettől fröcsögő szavainak hatását? Senki. Sőt egy ideig vállveregetést és elismerő szavakat is kap majd hozzá hasonlóan gondolkodó elvbarátaitól.
Arról a förtelmes levélről van persze szó, amelyet az Amerikai Népszava című, magyar nyelven megjelenő újság közölt a múlt héten. Amelyben Kertész Ákos író - eleddig talán soha nem tapasztalt nyersességgel és kendőzetlenül - véleményt mond a magyarokról. Természetesen ő sem itthon, hanem külföldön, a demokrácia hazájának nevezett Amerika földjén és egy olyan lapban, amelynek eszmeisége, irányvonala megegyezik a Kertész Ákos által kifejtettekkel. De mit is mond az itthon Kossuth-díjjal kitüntetett író?
''A magyar genetikusan alattvaló... A magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire (...) Ma már a második világháború borzalmaiért, a holokausztért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a némettel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”
Ha figyelmesen elolvassa az ember a papírra vetett sorokat, megáll, nem hisz a szemének, és levegőért kapkod. Egy magát jeles magyar írónak tartó publicista, akit természetesen a magyar állam taníttatott, a ''genetikusan alattvaló” nép között fejtette ki írói munkásságát, amelyért 2004-ben a Magyar Köztársaság Érdemrenddel, 2002-ben Budapest Díszpolgára címmel, 2008-ban pedig Kossuth-díjjal jutalmaztak, veszi a bátorságot és egy másik országban magyarul megjelenő sajtótermékben nyíltan gyalázza a nemzetet! Persze lehet most boncolgatni szinte minden mondatát, minden szavát ennek a levélnek, ki lehetne térni arra is, hogy milyen indítékok vezérelték a magát írástudónak nevező jeles embert. Különösebben nem érdemes ezzel foglalkozni, hiszen az iromány maga minősíti szerzőjét és azt a sajtóterméket is, amelyben megjelenhet ilyen jellegű publikáció. Mindenesetre elgondolkodtató Tamás Gáspár Miklósnak (akiről semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy jobboldali beállítottságú volna) a véleménye, amely szerint ''Kertész Ákos dühét nyilván az a látszólagos körülmény váltotta ki, hogy - többek szerint - a jelenleg hivatalban levő kormány tevékenysége nem vált ki ellenállást. (...) Kertész Ákos mindössze az uralkodó konszenzus egyik sztereotípiájára gyárt változatokat, amelyek szerint a szegény nép nem szeret dolgozni, és egyenlőséget akar, tehát irigy. Ezek a szélsőjobboldal eszméi, amelyeket a magát baloldalinak nevező Kertész Ákos anélkül tett magáévá, hogy észrevette volna.”
Megnéztem az Amerikai Népszava honlapját, amelyen a kiadvány főszerkesztője - a nyilván általuk is észlelt hatalmas felháborodást követően - megpróbálja helyretenni a dolgokat. A zagyvaságoktól hemzsegő cikk szinte értelmezhetetlen, célja azonban egyértelmű: megvédi a levél íróját, a Magyarországon többszörösen kitüntetett Kertész Ákost. Az írás gyöngyszemének is minősíthető az a fejtegetés, amelyben ez áll: '' A mi értelmezésünk szerint Kertész Ákos szavaiból a mély hazaszeretet, a magyarság volt és bekövetkező sorstragédiáiért érzett fájdalom és felelősség fejeződik ki.” A végén kiderül, hogy ez az aranyos író bácsi aggódik a magyar nemzet sorsáért, látnoki képességeivel előre vetíti ''sorstragédiáit”, és fájdalmat is érez miattuk! Gyomorforgató sorok ezek, de a papír (napjainkban a képernyő) mindent elbír.
Azt is olvasom az inkriminált újságban, hogy ''Kertész Ákos megvédte magát”. (Miért, ki bántotta?) Ez arra vonatkozik, hogy az író interjút adott az egyik erősen baloldali budapesti televíziónak, amelyben magyarázza a bizonyítványát. Megnéztem a csaknem 8 perces adást. A kék baseball-sapkában és csíkos pólóban feszítő irodalmár kérdésre válaszolva kifejtette, hogy az említett levél ,,nem tudományos értekezés, hanem esztétikai szempontból értelmezhető mű, amely képes beszéddel, átvitt értelmű szavakkal és költői képekkel él''. Magabiztosságtól duzzadó arckifejezéssel jelenti ki továbbá azt is, hogy ő megtanult írni, bírálói azonban nem tanultak meg olvasni! Tehát rátesz még egy lapáttal, a gyalázkodás mellé odatűzi az analfabetizmus piciny zászlaját, amelyet e moslékot zabáló magyarnak szánt, amely nem szeret se tanulni, se dolgozni. S igyekszik hozzátenni azt is, hogy nem von vissza semmit, s megismétli, amit az amerikai újság is fennen hangoztatott: ő a magyarság sorsa iránti aggodalomból írta ezeket a sorokat, és ezt nem értik meg.
Megvallom férfiasan: én sem értem. Illetve: az írás célját, az újság körül tömörülő ''magasabb szellemi kategóriá”-t képviselő társaság célját is megértem. (Az más lapra tartozik, hogy nem értek vele egyet.) Azt azonban nem tudom felfogni - nyilván erre sem a korom, sem egyetemi tanulmányaim nem elegendőek -, hogy valaki miként tud ilyen mély erkölcsi fertőbe zuhanni? Ráadásul teszi mindezt minden következmény nélkül. S úgy tűnik, élvezi ezt a helyzetet: kioktat, tudálékoskodik, rápirít az akadékoskodókra. Akik továbbra is ''dagonyáznak a diktatúra pocsolyájában”, nem tudván, hogy Kertész Ákos mennyire aggódik értük...