Horgászrovatunkban a természet és az ember közös nyelvét szeretném megszólaltatni. De nem a szaklapok „száraz” módján: nemcsak azokhoz szólunk majd, akik fejből fújják a horogméreteket, az orsókapacitásokat és a dobósúlyokat, hanem azokhoz is, akik egyszerűen csak szeretik a természetet, a jó történeteket, az emlékezetes élményeket. Mert a vízparton mindez megtalálható.

Jómagam, ha szabad így fogalmazni, tősgyökeres horgászcsaládból származom. Nagyapám fertőzött meg a „mocsárlázzal”, ahogy én nevezem. Ő — bezdáni lévén — el sem kerülhette a sorsát, hiszen a faluban ritka volt az olyan ház, amelyben estefelé a tüzelősparhelten ne sistergett volna néhány, vacsorára szánt ropogós keszeg. Dédapám is minden este lejárt a Ferenc-csatornára, ahonnan gyakran a négy éhes gyerekszájat is jóllakató fogással tért haza.

A Bajai-csatorna Bezdánnál, itt kezdődött minden (Fotók: a szerző felvételei)

Nem hazudok, ha azt mondom, karonülőként csöppentem bele ebbe a világba, mely azonnal magával ragadott. Még olvasni sem tudtam, de már Pintér Károly Magyarország halai című kötetét forgattam a kezemben, rá-rákérdezve egyes halfajok nevére. Herman Ottó csodálatos illusztrációi is magával ragadtak A magyar halászat könyvéből, de a Magyar Horgász című folyóiratból is gyakran néztem ki magamnak egy-egy érdekes fotót vagy rajzot — mindezek a kiadványok ott sorakoztak nagyszüleim könyvespolcán és íróasztalán.

Aztán hamar eljött az idő, amikor nagyapám hajnalok hajnalán ébresztett, bundába tekert, és úgy ültetett a vén tölgyfa ladik orrába. A Bajai-csatorna, azaz a hajdani Baracskai-Duna ág vízitöklevelei közt, a százados tölgyfák árnyékában áztattuk a zsinórt szinte nap mint nap. Eleinte a halfogás egyáltalán nem érdekelt, megelégedtem az állatvilág megfigyelésével, emellett szájtátva hallgattam a régi idők nagy halairól szóló történeteket. Később már kishalazó botot nyomott a kezembe, hogy kössem le magam. A tavirózsamező tisztásaiban próbálkoztam, és sok-sok gubanc meg sírás-rívás után már váltottam az erősebb szerelékre, hiszen a nagyobbacska kárászok néhányszor elszakították vékony zsinóromat. Ahogy cseperedtem, úgy ismerkedtem a pecázás csínjával-bínjával: sok mindenre magamtól jöttem rá, de a környezetemben megforduló „nagy öregek” is sokat okítottak, persze nemegyszer jól meg is vicceltek, mert hát a jó humor is szerves része az igazi horgászmentalitásnak. Így kezdődött hát kapcsolatom a horgászattal…

A horgászat a laikus számára gyakran a vízparton való ücsörgésről, a semmittevésről szól — ám ez csak a látszat. Ennek a hobbinak is megvannak a különböző „műfajai”, melyek nagymértékben eltérnek egymástól. Sportként emlegetik a horgászatot, és ez valóban helytálló is, főleg, ha a pergetés vagy a nálunk kevésbé divatos legyezés módszereire gondolunk. Ezek olyan horgászmódszerek, amelyek alkalmazásakor a horgász megy, keresi a halat, folyamatosan dobálja a csalit. Igazán dinamikus, jó fizikumot igénylő hobbi — kiváló testi és szellemi kikapcsolódás.

A dunai horgászat külön élmény 

Egyúttal, akarva-akaratlanul, visszaemlékezem az általam jól ismert, néhai, idős pontyhorgászokra: ők türelmükkel hódították meg a vizeket, sok órán keresztül ültek mozdulatlanul a csónakban vagy a parton, sasszemmel figyelve az úszó vagy a botspicc legapróbb mozdulatait is. Nekik még nem volt modern felszerelésük, gyakran a kert hátsó végéből kivágott nehéz bambuszrudakkal, kacsa- vagy libatoll buktatókkal és otthon eszkábált tárolóorsókkal indultak a vízre, mégis sok szép halat hazavittek. Ma már személyre szabott felszerelések, zsinórok, csalik és etetőanyagok végtelen kínálata áll a horgászok rendelkezésére. Az interneten is tobzódnak a különféle horgásztartalmak. Számos YouTube-csatornáról vagy Facebook-oldalról informálódhatunk, szinte nincs is olyan, horgászattal kapcsolatos dolog, amelyet az iménti platformokon ne mutatnának be feketén-fehéren — vagy éppen pepitában —, hiszen a pecázásra is vonatkoztatható a mondás, mely szerint ahány ház, annyi szokás.

Persze a hal nem olvassa a horgászati szakirodalmat, és nem tudja, hogy most már igazán kapnia kellene. Vannak napok, amikor minden összeáll: jó helyen, jó időben, jó módszerrel próbálkozunk, és szinte magától történik minden. És vannak napok, amikor a legmodernebb felszerelés, a legdrágább csali és a legnagyobb eltökéltség is kevés.

A nem is olyan távoli múltban az etetőanyag fogalma még csak főzött/áztatott gabonákra, a horogé az elhajlított gombostűre, a damil fogalma pedig a közönséges varrócérnára korlátozódott. Botok sem sorakoztak falként a szaküzletekben, és persze bonyolult, igen élethű kialakítású műcsalikat sem dobálhattak a pergetők. Ám mégis úgy tűnhet, sokkal könnyebb volt annak idején a halfogás. Hogyan lehetséges, hogy annak a régiónak, amelyet két nagy folyó szel át, s amelyről hajdan úgy vélekedtek, hogy folyói egy rész vízből és két rész halból állnak, ennyire megcsappant a halállománya? Egyebek között erre is igyekszünk majd választ találni a későbbiekben.

A hal szerepe a kultúránkban ma is számottevő, noha tájegységenként nagyon eltérőek a szokások. Nyugat-Bácska egyes falvaiban, a közeli Bajához hasonlóan, mondhatni, a heti menü része a sülve vagy főve fogyasztott hal, míg a Tisza menti Zentán, melynek még címerében is ott virít a kecsege, szinte csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak halat. Ez is egy olyan téma, amely közvetetten ugyan, de kapcsolódik a horgászathoz.

Rovatunkat igyekszünk majd terepi tapasztalatokkal is színesíteni és gazdagítani: különböző vizekre „evezünk” (olykor szó szerint), ahol más-más módszerekkel próbáljuk majd az egyre rafináltabb halakat lépre csalni. Eme kirándulások során partnerünk lesz támogatónk, a TOPfish horgászüzlet és webáruház, mely a legkülönfélébb felszerelésekkel, etetőanyagokkal lesz segítségünkre.

Jó, ha segítség is akad a parton 

Ezekről a remélhetőleg minél sikeresebb próbálkozásokról részletes beszámolókkal készülök majd, melyekben bemutatom az alkalmazott módszert, a horgászvizet, és a célhalról is megtudhatunk érdekes és hasznos információkat.

A terepi beszámolók révén a víz alatti világ működését is szeretném közelebb hozni az olvasóhoz. Mit miért tesz a hal, és hogyan „szól” hozzánk a víz? Mire ügyeljünk pecásként, hogy a lehető legkevésbé láboljunk bele a természet érzékeny rendjébe? A horgásznak törekednie kell arra, hogy a természet őrzőjévé váljon, aki tisztában van vele, hogy csupán vendége a vízpartnak.

Vizeink és vízpartjaink rohamosan változnak: melegszenek, apadnak, szennyeződnek, miközben a partok urbanizálódnak. Olyan fajok jelennek meg, amelyek régen nem voltak itt, mások pedig csendben eltűnnek. Ha mi, akik a legtöbb időt töltjük a parton, nem figyelünk erre, akkor ki fog? Tehát majd arról is lesz szó, hogyan lehet „korszerűen” horgászni nemcsak felszerelés, hanem szemlélet tekintetében is. Szeretném, ha írásaim emlékeztetnének rá: a természet nem ellenség, hanem társ. A vízpart nem díszlet, hanem élő világ. És a horgász nemcsak szemlélője, hanem felelős szereplője is ennek a világnak.

Bár vizeinket nemrég még jégpáncél fedte, s a halak és a pecások java is pihen még, mi lassan megkezdjük utunkat, hogy cikksorozatunkban körbejárjuk a horgászat minden szépségét.