home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„Nem tudtam megvédeni őket”
Perisity Irma
2014.02.26.
LXIX. évf. 9. szám
„Nem tudtam megvédeni őket”

Mit és mennyit képes elviselni az ember? Meddig terjed egy-egy ember tűréshatára? Az asszony történetét hallgatva önkéntelenül merülnek fel bennem a kérdések, miközben ő maga csak ennyit mond: ha újra kezdhetné, másként tenne...

— Az életutamat az határozta meg, hogy szó nélkül engedelmeskedtem a szüleimnek — kezdi hosszas gondolkodás után a középkorú nő. — Nem voltak ők rosszak, sem gonoszak, csupán maguk is azt tanulták, hogy a gyerekeknek ellenvetés nélkül el kell fogadniuk az idősebbek, a szülők véleményét. Édesanyám egy tönkrement gazdag család legidősebb gyereke volt, akit még hat fiú követett a sorban. Ennek kapcsán gyakran élcelődött a család, mondván: a nagymama azért szült annyi fiút, hogy nagyapát „kiengesztelje” az első lánygyermekért. Az anyai nagyszüleim még rázták a rongyot, gyerekeik azonban már úgy nőttek fel, mint a falu többi parasztgyereke...

A szüleim szépen éltek. Apám értelmes, szorgalmas mesterember volt, nem tartott igényt anyám földjére, melyet jussként kapott. Állami vállalatban dolgozott, nyugállományba is onnan vonult. Ketten voltunk testvérek. A két évvel idősebb bátyám néhány évvel ezelőtt hirtelen meghalt, igaz, amikor megházasodott, szinte minden kapcsolatot megszakított a családdal. A felesége ki nem állhatta anyámat, és ő sem volt elragadtatva a menyétől. A bátyám házasságkötése után gyakran hallottam, többnyire anyámtól: párt választani tudni kell, és ha erre valaki nem képes, akkor fogadja el szülei javaslatát!

Fodrász szerettem volna lenni, apám azonban úgy gondolta, hogy az egészségügyi középiskolában jobb szakmát tanulhatok. Beiratkoztam hát oda, de már a második osztályból kimaradtam — nem tudtam megszokni a kórház jellegzetes szagát. Húszéves voltam, amikor a szomszédba egy Újvidék környéki viszonteladó kezdett járni. Megvette a gyümölcsöt a termelőktől, és a környező települések piacain árusította. Évekig járt a faluba, mindenki ismerte, becsülte, mert nem vert át senkit. Gyakran vele tartott a fia is, aki eleinte csak a berakodásnál segédkezett, később azonban ő irányította a munkát. Jóképű fiatalember volt, én mégis féltem tőle, mert hangosan beszélt, és mindig az ő szava volt az utolsó. A szüleim összebarátkoztak a kereskedővel, és kisvártatva sor került a lánykérésre is — szüleink ugyanis úgy gondolták: minket az Isten is egymásnak teremtett. Nem sokat gondolkodtam, hiszen arra neveltek, hogy a szülők tudják, mi a legjobb a gyereknek. A másfél évig tartó udvarlás abból állt, hogy amikor gyümölcsért jöttek, a leendő férjem néhány órát nálunk töltött, beszélgetett az apámmal, időnként borozgattak. Lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy a felesége leszek.

Megtartottuk a lakodalmat, és hozzájuk költöztem, még ha ezt a helyzetet nehezen viseltem is. Anyósommal, a csöndes, csupa szív, mosolygós asszonnyal nagyon jól megértettük egymást. Amikor megszületett a lányom — majd két év múlva a fiam is —, mindenben segített. Apósom halála után a férjem vezette a kereskedést, én pedig fokozatosan megismertem a jóképű legény másik énjét is. Szeretett ugyanis inni, és ha berúgott, végtelenül durva volt, senkit sem kímélt. Szerinte rajta kívül mindenki hülye, a gyerekei, az édesanyja is. Míg élek, nem felejtem el azt a jelenetet, amikor megütötte az anyját. Szinte látom magam előtt a szerencsétlen asszony szomorú tekintetét, könnyáztatta arcát — ám ellenkezni ő sem mert.

Férjem akkoriban még sikeresen kezelte üzleti ügyeit, és én is sokat dolgoztam: varrtam, frizurát készítettem, ha kellett, idősek gondozását vállaltam. Kibővítettük a családi házat, mert arra számítottam, hogy amikor a szüleim segítségre fognak szorulni, akkor hozzánk költöznek. Apám halála után anyám nehezen viselte a magányt, és felajánlotta, hogy eladja a házat, a földet, és hozzánk költözik. A férjem csak azzal a kikötéssel egyezett ebbe bele, hogy a ház árát mi kapjuk. Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor anyámat hozzánk költöztettem, a párom ugyanis a legbizarrabb módokon kínozta őt: bedeszkázta a szobája ablakát, rendszeresen odavizelt a bejárati ajtajához stb.

Anyósom igyekezett közbeavatkozni, ez azonban a férjemet csak még jobban feldühítette — összezárta a két idős asszonyt, és naponta csak egyszer mehettek ki az udvarra. Hívtuk a rendőrséget, a szociális központot, érdemben azonban semmit sem tudtak tenni. Meghalt az anyám, két hónap múlva az anyósom is.

A gyerekek felnőttek, ám őket sem tudtam megvédeni az apjuk dühétől. Engem sosem bántalmazott tettlegesen, de mit ér mindez, ha nem tudtam megvédeni azokat, akiket szerettem, akik a segítségemre szorultak?! Nincsenek szüleim, anyósom, szinte gyerekeim sincsenek, hiszen nem járnak haza. Kettesben élünk a férjemmel, miközben — más-más okból ugyan, de — arra várunk, hogy a másik meghaljon...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..