Imrének a szeme is mosolyog, s ezt a letörölhetetlen jókedvet másokra is könnyedén átragasztja. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség az idén Plakett díjban részesítette.

* Hogyan találkoztál a néptánccal, miként kezdődött ez a szerelem?

— A néptánccal viszonylag későn kezdődött a kapcsolatom. Másodikos általános iskolás koromban idevetődött egy tanító házaspár, Pálfi Imre és felesége, akik a mi osztályunkat is vezették, s felfedezték, hogy Temerinben működik a Kék Nefelejcs citerazenekar. Nem sokkal később megalakult a Búzavirág ifjúsági citerazenekar, ahová lányukat, Pálfi Izabellát is beíratták. Ők ismerték fel, hogy nagyon fontos kinevelni az utánpótlást, így megalakult a Róna citerazenekar is 1983-ban. Rengetegen voltunk, vagy huszonöt citerás, s én is ennek a tagja voltam. Citerán meg furulyán játszottam, és rengeteg népdalt megtanultam. Nagyon szép időszaka ez az életemnek. Jött a következő szerencsés véletlen 1987-ben, amikor édesanyám munkatársnője, aki akkor már táncolt, megkérdezte, nem szeretnék-e csatlakozni a Hering István által vezetett néptánccsoporthoz. Olyan táncokat is táncoltak, amelyeket akkoriban Vajdaságban senki más: szatmárit, mezőségit, dunántúlit, tehát nem kizárólag a helyi hagyományokkal foglalkoztak, őket már a táncházmozgalom szele inspirálta. Így kerültem a tánccsoportba. Hering István néhány évvel később családi okok miatt kivált, s a nálam tizenöt-húsz évvel idősebb táncosok kijelentették, akkor mostantól én vezetem a csoportot. Akkor is ledöbbentem, és ez még most is hihetetlen számomra. Amikor később megkérdeztem, miért döntöttek így, azt mondták, evidens volt, hogy nekem kell átvennem. Egyébként az akkori táncosok közül sokan ma is oszlopos tagok, énekelnek a kórusban, segítenek, ha kell. Szerintem én szinte mindent tőlük tanultam. Ők akkor negyvenévesen heti több alkalommal is bejártak próbára, hogy táncolni tanuljanak. És halálfáradtan ugyan, de próba után mindig ott maradtak egy kicsit beszélgetni. A téma pedig nem a szomszédasszony volt, arról beszélgettünk, hogyan lehetne jobbá tenni a táncházat, mit hogyan kellene tanítani, kiket kellene oktatónak hívni, stb. Annyi pozitív inger ért ott, hogy a mai napig ebből táplálkozom, ezek miatt az évek miatt lettem az, aki.

Bezzeg Gyula felvételei

* Ilyen fiatalon hogyan koreografálhat valaki, aki ezt soha nem tanulta?

— Tizenhat-hét évesen készítettem az első koreográfiámat. Mindig tudtam, mit akarok a színpadra vinni. Akkoriban nagyon aktív táncházi élet folyt Temerinben, 1983-tól kéthetente, csütörtökönként volt táncház, Lackó Illésék és más szabadkai táncosok jöttek tanítani, akik akkor már Magyarországon befejeztek különféle tanfolyamokat, és mi is képeztük magunkat, rendszeresen jártunk például a jászberényi táborba. Akkoriban nagyon kevés népzenei tábor volt, de abban a kevésben eminens oktatók tanítottak. Emlékszem, egyszer Varga Béla Fityójával mentünk, egyik utasunk Lajkó Félix volt, aki citerásként gyerekkori barátom volt, s azért jött Jászberénybe, hogy ott népzenét tanuljon hegedülni. A tanulás mellett ezekben a táborokban ismerkedtünk meg fontos szakemberekkel is. Ezenkívül én legtöbbet videókról tanultam. VHS-kazettákon néztem régi felvételeket. Édesanyám tudná megmondani, hogy napi hány órát ültem, azaz táncoltam a tévé előtt. Képes voltam napokig tanulni egy néhány perces videót, mint egy megszállott. A lényeg, hogy mindig örömmel csináltuk, amit csináltunk, s ez a lelkesedés a mai napig töretlen.

* A temerini táncházakat sokan legendásként emlegetik, te hogyan emlékszel erre az időszakra?

— Tömegesek voltak a temerini táncházak. Az első 1981-ben volt, s utána 1983-tól minden második csütörtökön, eleinte a Hívogató zenekar, majd a Batyu zenekar muzsikált. Úgy indult, hogy építettek egy közösségi házat Temerinben, az Ifjúsági Otthont, mely, mivel közösségi, mindenkié. Hegedűs Ágnes, édesanyám már említett kolléganője azt mondta, ha mindenkié, akkor táncházat is szervezhetünk benne. Ám sokan azt sem tudták, mi az a táncház, el kellett magyarázni, hogy egy est, amikor magyar népzenére táncolnak magyar emberek. Ez a mondat sem tetszett mindenkinek, szóval egy ideig folyt a huzavona, de végül sikerült elhitetni mindenkivel, hogy ebben nincs semmi rossz, és nincs benne politika. Persze mi azért tudtuk, az, hogy magyar zenére táncolunk, az azért nem csak a táncról szól, de a lényeg, hogy beindultak a táncházas esték. Csütörtökönként tartottuk őket, mert akkor el tudtak jönni az egyetemisták is Újvidékről, s akkoriban nagyon sok magyar fiatal tanult ott. Az értelmiségi réteg utazott a temerini táncházakba táncolni Vajdaság minden tájáról. Azért jöttek, hogy megtanuljanak táncolni. Széken üldögélő embereket nem nagyon lehetett látni. Valóban minden alkalommal hihetetlen volt a hangulat. Egyszer egy budapesti táncházban is kiraktam a plakátjainkat, és fél évvel később megjelent néhány ismeretlen, hangszerestül, az egyikük Szokolay Dongó Balázs és három dudás barátja. Mondanom sem kell, hogy aznap élő dudaszóra somogyi táncokat oktattunk a meghirdetett szatmári helyett. Szóval sok gyönyörű, vékony fonál szövődik össze puha hálóvá ebben a történetben. Az elejét nem is lehet kibogozni, minden összefügg mindennel. A tömeges táncházak a ’90-es évek elejéig tartottak, a háborús időszakig. De a Szabó házaspárnak (Szabó Gabriella, Szabó Árpád) hála mi nem hagytuk abba, benzin híján biciklivel mentünk a telepi iskolába, és tartottunk nekik táncházat. Volt, hogy százötven gyermek jött, mert nem volt hova menni. A belépőjegy jelképesen egy dió vagy egy alma volt. Mi ezt mindig örömmel csináltuk, s a mai napig mindent félreteszek, ha táncolni vagy fellépni kell menni. Egy okos ember azt mondta: a léleknek is élni kell, nem csak a testnek. S a tánc a lelket is élteti.

* Táncolni tanítasz fiatalokat és idősebbeket. Mit tartasz emellett még fontosnak átadni a próbákon?

— Változtak bennem dolgok a húsz év alatt. A gyermekeim által is sok mindent tanultam, és nagyon hálás vagyok a családomért, sokat köszönhetek neki. Szóval fontos a népdalok és a tánc technikájának elsajátítása, de a mögöttes tartalom ugyanilyen jelentős. Hogy tudják, miért énekelték például böjti időszakban a karikázó dalokat. Vagy mit jelentenek a rejtett motívumok, melyek csak azok számára rejtettek, akik semmit nem tudnak a korszakról. Egy példa: „Fehér galamb szállt a házra, édesanyám, isten áldja.” Ezt a dalt énekelték temetésen is, amikor egy fiatal lány meghalt, de férjhez menéskor is a szülői háznál. Szóval amit változtattam az évek során, az az, hogy többet mesélek ezekről a dolgokról, egy-egy dal vagy tánc hátteréről, ünnepnapokról, szokásokról vagy akár történelemről.  

* Ezt a hosszú évek óta tartó munkát most Plakettel díjazták. Mit éreztél, amikor megtudtad?  

— Nem is tudtam, hogy jelöltek, így nagyon meglepett. Aztán kiderült, hogy a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület mellett az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör jelölt, ahová tizenöt évig jártam tanítani, s mindkettő nagyon közel áll a szívemhez. Szóval az elismerésen kívül a jelölésnek magának is örülök. Amikor valami jót csinál az ember, az jó érzéssel tölti el, legyen az egy finom leves, egy szép sál vagy egy táncpróba. Egyszer azt mondták rám, hogy mindig próbálom ráerőszakolni a jókedvemet az emberekre. Hát ez a legszebb kritika, hiába hangzott el akkor negatív kontextusban. Mert ez a közösségépítés lényege. Ha valaki fáradtan jön el, és kap valamit a közösségtől, a táncpróbától, akkor feltöltődve megy haza. Én is szoktam fáradtan érkezni, de valamiért tánc után kipihenten térek haza. S nem tudok annyit adni, amennyit kapok. Én még a háború idején eldöntöttem, hogy történjék bármi, én itt maradok, mert különben ki fogja öregapám, dédöregapám és üköregapám sírjára kivinni a virágot. Nekem itt vannak a gyökereim, itt érzem jól magam, ebben a közösségben. És gondolj bele: ha Vajdaságban elromlik az autód, rögtön tudod, kinek telefonálj, s ez minden másra is érvényes. Szóval én ideragadtam. A múltkor kaptam egy köcsögöt egy barátomtól, azt írja rajta, hogy Temerimre. Amikor megkérdi valaki, hogy hol talál meg, mindig azt mondom, én ott vagyok, ahol harminc évvel ezelőtt is voltam. És én itt is maradok.