De hát ez a körforgalom az egész jelenlegi életünk kézzel fogható jelképe! Megyünk, rohanunk, célratörően, idegesen, fejvesztetten — noha valahol legbelül még működnek bennünk a nevelési fékek, erkölcsi kódexek, de ugyanakkor a pillanatnyi társadalmi elvárások, kényszerek, törvények szorongást okozó késztetései miatt lépünk — mert lépnünk kell. Különben eltaposnak, letipornak, elnyomnak, kinéznek, kiközösítenek, megszólnak... bennünket. Tudom, ez nem éppen a békés várakozásról, a szeretetteljes karácsonyi készülődésről szól, hanem inkább a de-cemberrel beköszönő ködös, sivár, fakó és kopár valóságról. Persze, én is gondolok a karácsonyra, mint sokan mások, meg arra, hogy megint együtt lesz a család, meg... jaj... mi lesz a fenyőfa alatt... És sajnos, ezek a muszáj-gondolatok egyre gyakrabban betüremkednek a reményteli sóhajok közé. Mert nem lehetek, nem tudok közömbös lenni a körülöttem erősödő rezgések iránt. S ezek a vibrációk nem a tenger cseppjeinek együvé tartozásáról súgnak nekem rejtelmes mesét, hanem épp ellenkezőleg. Arról suttognak rémtörténeteket, hogy az erecskék nem jutnak el a patakokba, a patakok a folyókba, a folyók a folyamokba, s hogy nincs is tenger meg óceán... Az emberi lelkekben akkora a szárazság, mint fákban a vízszomj a nyári kánikulában. Elsőéves egyetemi hallgató ismerősöm mondja: gyerekként megélt polgárháborút, bombázást, most miért nem kíméli meg már a sors, miért nem ad pár víg esztendőt? Isten bizony, nyúlcipőt húz, és eliszkol, mindegy, merre, csak futni, el innen. A középkorú négycsaládos apuka Kanadába készül, mert hiába az agrármérnöki diploma, kutyába se veszi senki. Nemrégen egy utcából hárman is kiköltöztek ideiglenes munkavállalásra Ausztriába. A Facebookos haverom Svájcból üzen. Elment szerencsét próbálni. Az ősszel egész munkabrigádok mentek a dél-szerbiai málnaföldekre meg a németországi spárgaültetvényekre. A rokonom épp egy óceánjáróra készül felszállni... És mind-mind fiatalok. Olyanok, akik keresik a forrásokat, olyanok, mint Bartók Cantata profana című librettójában: az öregapó testéből sarjadzott kilenc szép szál fiú — akit csak szántásra-vetésre, ménesterelésre, csordaterelésre tanított az apjuk, de egy napon egy szép hídra leltek, utat tévesztettek, és az erdő sűrűjében szarvasokká váltak, csodaszarvasokká... Egyre több gyertyát gyújthatunk majd értük a karácsonyi szentmise után — hogy megleljék a hazafelé vezető utat is. Emlékszem, édes nővérem is egy ilyen, ehhez hasonló nagy gazdasági összeomlásban indult útnak az óceánon túlra. Amikor lecsapolták a Palicsi-tó vizét, s kicserepesedett iszapmedre öreg Európa Anyánk ráncos arcát tükrözte vissza. Mintha egyre igazabbul szólna a nóta: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál nem szereti helyit, el akar hervadni. Ki kell onnan venni, új helybe kell tenni. Új helybe kell tenni...” Katkó Ferenc színművész dalolgatta ezt nekem pár évvel ezelőtt búskomor óráinkban. Az a kárpátaljai magyar, aki sok száz sorstársához hasonlóan már akkor, a század- és ezredfordulón ugyancsak nem találta a helyét... Tudtunk róla. És tudunk a mostani „hontalan”-jainkról is. De mit változtat ez a helyzeten? Az Élet egy körforgalom.