— Az elmúlt csaknem hetven év alatt rengeteg felelősség hárult rám — mondja. — Mivel a családban a három gyerek közül én voltam a legidősebb, apám korai halála után akaratom ellenére a család feje lettem. A húgom és az öcsém zokszó nélkül fogadta el az új „tisztségemet”, még az aranyszívű anyám is alárendelte magát a döntéseimnek, példát mutatva a testvéreimnek. A család elég jól szituált volt, így a középiskola befejezése után nem okozott gondot folytatni a tanulmányaimat. Már gyermekkoromban különös vonzalmat éreztem a furcsa alakú kövek, egy-egy érdekes fatörzs iránt. És sosem volt kétséges, mi leszek, ha nagy leszek. Igaz, a megboldogult, gyakorlatias, jó üzleti érzékkel megáldott apám sokszor mondogatta, hogy a művészembernek csak az álmai nagyok, a lehetőségei parányiak. Így kerültem Vajdaságba.

A többi már sorsszerű volt. Harmadévesként ismerkedtem meg a feleségemmel, és egy év múlva összeházasodtunk. Közben meghalt az anyám, a testvéreim felnőttek, és járták a maguk útját. Bečićiben volt a családnak egy háromszobás lakása, melyben sosem éltünk huzamosabb ideig. Ide járt nyaranta az egész família, az ismerősök. A szüleimnek 30 kilométerre volt egy hegyi otthonuk ólakkal, legelővel, erdővel. Itt nőttünk fel, innen indultunk az életbe, ez számított a szülői háznak. Amikor a feleségemmel először mentünk el oda, nem győzött csodálkozni, milyen nehezen megközelíthető helyen nőttem fel. De idővel megszokta, és néhány év múlva ő volt az, aki a nyarakat ott akarta tölteni.

Mindketten dolgoztunk, született két gyermekünk. A fiú az idősebb, ám a lányunkra mindig jobban számíthattunk, mint a fiunkra. Nem hivalkodásként mondom, de sohasem voltak anyagi gondjaink. Ha nem is volt állandó, biztos munkám, mindig találtam módot pénzkeresésre, a család soha semmiben nem szenvedett hiányt. És talán ebben kell keresnem az okot. Biztosan túllőttünk a célon, és az eredmény az lett, hogy a fiam semmit sem tudott igazából megbecsülni, hiszen semmiért sem kellett megküzdenie. Négy évig fizettük neki Belgrádban az egyetemet és a lakást, viszont az első évfolyamról nem jutott tovább. Végül megelégeltem a helyzetet, és azt mondtam, ha tanulni akar, akkor kezdjen el dolgozni. Nem akart hazajönni, és ezt meg is értettem. A négy év alatt ott alakult ki a társasága, ott voltak a barátai, szerelmei. Én sokszor meglátogattam, ellenőriztem is, amit lehetett, de úgy, hogy ne sértsem az önérzetét. Amikor az első nyugtalanító jeleket észleltem, azonnal szakemberhez fordultunk. Az első szülői beavatkozás sikerrel járt, de akkor még csak könnyűdrogokat használt. Hazajött, itthon volt fél évig, velem dolgozott a műhelyemben. Egy este azonban szó nélkül összecsomagolt, és visszament Belgrádba.

Az égvilágon mindent megtettünk, hogy segítsünk rajta, de sikertelenül. Egyre több pénz kellett neki, és egyre kétségbeejtőbb állapotban jött haza, hogy a feleségem kimosson neki, illetve néhány napig főzzön rá. Egyszerűen nem tudtam tovább követni az útjait, nem tudtam kapcsolatba lépni a társaságával, mert egyre mélyebbre süllyedt. Volt rendőrségi ügye, pszichiáternél is járt, de hiába. A lányunk befejezte a középiskolát, ám nem akart továbbtanulni. Dolgozni kezdett, a munkahelyén megismerkedett egy férfival, és az esküvőre készülődtünk, amikor jelentették, hogy a fiunk túladagolta magát, kritikus állapotban került kórházba. A lányom akkor döntötte el, hogy addig nem alapít családot, amíg a bátyja tiszta nem lesz.

A feleségem ezt nem akarta, de a lányunk — a vőlegénye beleegyezésével — felmondott, és Belgrádba költözött. Hetente látogattuk őket, minden támogatást megadtunk. Viszont nem vettük észre, hogy a lányom mentőangyal szerepe hamarosan áldozati báránnyá változott — az éppen hogy talpra állított fiunk társasága ugyanis őt is behálózta. Megfelelő intézmények, a rendőrség segítségét kértük, pontos adatokat adtunk azokról, akik drogot adtak a gyerekeinknek, de semmi sem történt. Az égnek hála, másfél év után a lányunkat visszakaptuk egészségesen, ám csalódottan, hiszen az események után sem vőlegénye, sem munkahelye, de még érett, egészséges bátyja sem volt. Itt voltunk mi ketten, a kétségbeesett, tehetetlen szülők, és már csak az imádságban hittünk. A feleségemmel egész életünkben rengeteget dolgoztunk, és tesszük ezt most is, hogy a gyerekeink ne váljanak szociális esetté. Közben pedig csalódottan állapítjuk meg, hogy a sorsuk, jellemük sajnos nem minden esetben a szülőktől függ.