* Kezdetben vala az Ige. Kitől származik ez az ige, azaz mikor, hol és kinek jutott eszébe létrehozni a diákszínpadot? 

— 1996-ban az Újvidéki Színházban összegyűltek egy bálra tanárok és színészek, s ekkor fogant meg az ötlet Ábrahám Irén színművésznő és két pedagógus, Klem Márta és Juhász Valéria fejében, hogy miért ne foglalkoznának a színházon belül gyerekekkel is. Már néhány hónappal később el is készült egy kis előadás, a Bohócok, s ennek a bemutatójától, 1996. március 1-jétől számítjuk a diákszínpad létezését. Mi másodévesek voltunk akkor, Inci gyorsan bevont bennünket ebbe a bűvkörbe. A generációnkból akkor mindenki dolgozott a diákszínpadosokkal, pedig még mi magunk is gyerekek voltunk, majdnem egy korosztály a diákszínpadosokkal. Egyre több előadás készült, egyre többen foglalkoztunk velük, egyre gyakrabban dolgoztunk.

* És mikor vetted át a vezetést? 

— Elmúlt négy-öt év, s Inci azt mondta egy nap, hogy találkozzunk, beszélni akar velem. Elém rakott egy nagy paksamétát, s azt mondta: mától kezdve te vezeted a diákszínpadot. Teljesen lefagytam. Hát én nem erre fizettem be, de megnyugtatott, hogy boldogulni fogok. Ennek lassan húsz éve. Azóta csinálom. Persze mindig van mellettem valaki, aki segít, s az évek alatt felfejlődtünk, három korcsoporttal dolgoztunk. Vannak a legkisebbek, akik főleg alsósok, a középső csoport, mely hetedikesekből, nyolcadikosokból és középiskolásokból áll, a harmadik csoport pedig a komoly, érett színészpalántáké és amatőröké, akik már felnőttek. Akad, aki tizenöt éve csinálja. Már rég nem is lehetne diákszínpados, hiszen nem diák, mégis itt van. Az idősebbek egyébként sokat segítenek, foglalkoznak a kisebbekkel is. Sok mindent levesznek a vállamról.

* És szerencsétekre egy profi színházban dolgozhattok. 

— Ez egyrészt jó, hiszen megvannak a technikai feltételek: meleg terem, mindig szívesen látnak, van próbaidőnk, előadásidőnk, de ezenkívül más nincs. Mire gondolok? Útiköltségre, honoráriumokra, jelmez- és díszletköltségre. Minden pályázaton elutasítanak bennünket, mert azt hiszik, minden rendelkezésünkre áll. Külön pályázunk, de nem vagyunk bejegyezve, ezért mindig le kell írnom a diákszínpad történetét, a technikai feltételeket, s innentől tudom, hogy elfelejthetem a támogatást. Így hiába vannak nagy jubileumi terveink, ha azokat majdnem nullából kell kihoznunk. Sokszor a két szép szemünkért jönnek el hozzánk koreografálni, rendezni a művészek. A színházi ruhatárból szedjük össze a jelmezeket, a szülői támogatásból gyártjuk le, amit még kell.

* Hát igen, ez a rossz a jóban. Azt egyébként te döntöd el, hogy egy évadban mit tűztök műsorra? Mi alapján választasz? 

— Ebben az évadban a kicsikkel Németh Attila és Crnkovity Gabriella dolgoznak, egy Dušan Radović-szöveget állítanak színpadra, a John Pipplefox kapitányt. Ezt eddig még nem fordították le magyar nyelvre, de sokszor láttam már fesztiválokon, ahol zsűriztem, egy nagyon jó szöveg, izgalmas ennek a korosztálynak, így hát lefordítottam, át lett formálva a csoport méreteire és képességeire, s elkezdődött a munka. Most már csak egy nagycsoportunk van, a legnagyobb csoport ilyen formában megszűnt. Harmincévesen valóban nem lehet az ember diákszínpados. Ők csak a meglevő előadásokat játsszák. A nagycsoporttal én dolgozom most, a projektumunk címe Tenger a lélekben.

* Ez egy szerzői projektum lesz? 

— Igen. Már régóta szerettem volna foglalkozni a kortárs erőszak témakörével, hiszen nagyon fontos erről beszélni. Gondolok itt a mindennemű iskolai erőszakra. Az én fiam is részese volt ilyennek, s erről beszélni kell, mert egyre több az áldozat, egyre többet lehet olvasni például arról, hogy egy gyerek öngyilkos lett, mert bántották. Nagyon transzparensen szeretnénk szószólói lenni az erőszakmentességnek. Fontos előadás lesz, úgy érzem. Konkrét szöveg nincs, az ő élményeikből, érzéseikből, gondolataikból, tapasztalataikból rakjuk össze az előadást. Nagyon egyéni és személyre szabott lesz, mert ezek a gyerekek itt fogják kikiabálni magukból azt a sok fájdalmat és sérelmet, amelyet megéltek. A beszélgetésekből sajnos az derült ki, hogy mindenkinek volt már valamilyen formában ilyen tapasztalata. Most helyzetgyakorlatokat végzünk, dolgozunk az érzelmeken, sokat sírunk, nevetünk és üvöltünk a próbákon. Ez fontos része a próbafolyamatnak, mert a gyerekek kiengedhetik a felgyülemlett stresszt.

* És mi lesz akkor a legnagyobb csapattal?

— Annyira lelkes amatőrökről van szó, annyira jók, tehetségesek, s olyan nagyon akarnak dolgozni, hogy kár lett volna ezt kiaknázatlanul hagyni. Azt találtam ki, hogy mivel Újvidéken hatvan éve nem volt magyar amatőr színjátszás felnőttek számára, miért ne indítanánk el újra? Így is történt, a színészek most a telepi Petőfi Sándor Művelődési Központ keretében működnek tovább. Minden megvan számukra, hogy elinduljanak, s a Petőfiben is örülnek nekik. Pályáznak a produkcióikra, szóval szerintem nem lesz gond. Persze bőgtem egy sort, amikor elmondtam nekik, de muszáj volt meghozni ezt a döntést.

* A diákszínpad a sok év alatt rengeteg díjat zsebelt be, egy nagyon sikeres csapatról van szó.

— Ez így van. Rendszeresen részt veszünk a gyermek- és diákszínjátszó találkozókon, több fesztivált nyertünk már meg, zsebünkben több színész-, rendezői és társulati díj lapul, legyen szó hazai vagy nemzetközi megmérettetésről. Belgrádban a DKC-ben tartottunk workshopot, és azt mutattuk be a régióból érkező társulatoknak, hogy milyen módszerekkel dolgozunk. A kecskeméti Csiperó fesztivállal is elindult egy együttműködés. A rendezvényt kétévente szervezik meg, s a jövőben állandó jelleggel mi is ott leszünk. Egy előadást mutatunk be, több alkalommal játsszuk, aztán maradunk nézni a többieket, barátkozunk, ismerkedünk. Emellett itthon is játszunk, hangjátékokat szervezek nekik, hiszen hosszú rádiós múltam van, az Újvidéki Rádió drámai szerkesztőségével pedig van egy egyezségünk, hogy az adaptálható előadásainkat hangjáték formájában is felvesszük. S ami nagyon fontos, megtanítjuk a diákszínpadosokat a szép magyar beszédre. Arra, hogy hogyan válaszoljanak egy kérdésre tömören, érthetően, okosan. Beszélgetünk képzőművészetről, zenéről, színházról, vitatkozunk és egyetértünk. Megtanulják, mi az érték, megtanulnak érvelni, lesz véleményük. A tapasztalatok felvértezik őket egy olyan művészi értékrenddel, amely nem eldobható, hiszen rengeteg a giccs és a fölösleges információ körülöttünk. Meg kell tanulni szelektálni. Nekünk is, és nekik is.

* Kiből lehet diákszínpados? Volt olyan, aki nagyon nem oda való, s ezért el kellett tanácsolni?

— Ilyen még nem történt. Mindenkinek megtaláljuk a hozzá legjobban illő feladatot. Én egy csökönyös nőszemély vagyok, addig csűröm-csavarom őket, amíg ki nem húzok belőlük valamit. Van a diákszínpadban egy adag nevelési célzat is, hiszen a tinédzserkorban levők sokszor nem jönnek próbára, vagy késnek, ilyenkor azért rájuk kell pirítani. De ezt is okosan csináljuk, megmagyarázzuk nekik, hogy ez nem kötelező, bármikor ki lehet lépni, a késés viszont nincs rendben, mert más idejét pazarolják vele. S ezt megértik, gyorsan összekapják magukat. Nem csak újvidékiek vannak a csapatban, járnak ide Pirosról, Budiszaváról, Óbecséről. A kiscsoportban tizennyolcan, a nagyban tizenöten vannak jelenleg.

* Biztos, hogy sok munkával jár ez az egész, de azt hiszem, hiányozna, ha nem lenne.

— Elmondok egy történetet: amikor megszületett a fiam, akkor éreztem először, hogy talán félre kellene tennem egy időre a diákszínpadot. Elmentem szülési szabadságra, s azt láttam, hogy senki nem foglalkozik a gyerekekkel. Borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötört. A fiam három és fél hónapos volt, amikor összehívtam őket, hogy na, akkor dolgozzunk. Szóval nem bírtam ki. Nekem a fiam a legfontosabb, de mellette ők is a gyerekeim. Sokszor megesett, hogy előbb tudtam meg dolgokat, mint a saját szüleik. Aztán persze próbáltam tompítani, segíteni, serkenteni az interakciót szülő és gyermek között, de soha nem a szülők háta mögött. Szóval nem lehet nem csinálni. Néha rám tör a bizonytalanság, hogy talán már unnak, talán már nem vagyok elég ehhez, de más nem mutat hajlandóságot, hogy átvegye tőlem ezt, óriási meló van benne, a kollégáim is látják, akik olykor besegítenek, úgyhogy attól tartok, össze vagyunk mi még ragasztva a diákszínpaddal az elkövetkező évekre.

* Akkor legyen ez így még vagy 75 évig! Boldog születésnapot!

Még több kép!▼