Az ötlet Ijjas Tamás költő-írótól származik. Tumblr-blogján tette közzé a felhívást, hogy a díjmentes foglalkozásért cserébe mindössze a kiválasztott szerző szorgalmát kéri, illetve azt a kötelezettségvállalást, hogy a fiatal a mentorálás ideje alatt naplót vezet, az eredményekről pedig alkalmanként nyilvánosan is beszámol.

Orcsik Roland (Bach Máté felvétele)

A kezdeményezés egyszersmind arra a jelenségre is rámutat, amely beárnyékolja a mai magyar irodalmi életet. A részletekről a vajdasági mentorjelöltek közül Orcsik Rolandot kérdeztük.

* Miért csatlakoztál a Független Mentorhálózathoz, és vállaltad az egy évig tartó ingyen mentorálást?

— Mert úgy éreztem, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy nagyon elbillent az egyensúly a kortárs irodalom közpénz általi finanszírozásában. Ahogyan nekem tinédzserként tisztába kellett jönnöm a Jugoszlávia felbomlása előtti időszakban felerősödött, idegengyűlölő, soviniszta, szélsőnacionalista retorikával, úgy a most induló fiatal szerzőknek azzal kell tisztában lenniük, hogy milyen újfeudális rendszer jellemzi Magyarországot, és milyen „osztályharcok” alakultak ki ebből fakadóan. Engem nem az zavar, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (a továbbiakban KMTG) ötletgazdája, Orbán János Dénes (OJD) kijárta az egyéni utat az állami támogatáshoz. Korábban is voltak olyan szervezetek, egyének, amelyek/akik ezt kijárták. A gondot inkább abban látom, ha úgy teszünk, mintha minden jól működne, és nem veszünk tudomást az egyensúlyvesztésről, nem vesszük figyelembe azt, hogy más szervezetek nem hogy kevesebbet, hanem drasztikusan kevesebbet kapnak a közpénzből, ráadásul pártalapon, bosszúszomjból. Véleményem szerint OJD jobban is kijöhetett volna az egészből, ha figyelembe veszi a Magyarországon szándékosan provincializált kultúrpolitikai helyzetet, és ahelyett, hogy ezt tovább erősítené, együttműködésre szólítja fel az irodalmi szervezeteket, párbeszédet kezdeményez velük. Az ügy aztán úgy alakult, ahogy Magyarhonban szokás: európaiatlanul, vagyis mindenféle párbeszéd igénye nélkül, és sárdobálás lett belőle. A jelenlegi állás szerint a KMTG számára a JAK-füzetek egykori szerzői sem számítanak, így a vajdasági szerzők közül például Sziveri János sem… És persze említhetjük a többi írószervezetet is, a FISZ-t, a Szépírók Társaságát stb. Feltételezem, hogy nem ezzel a szándékkal jött létre a KMTG, ám a hirtelen érkezett túl nagy támogatás talán a kelleténél jobban elhomályosította a vezetőség előtt a kultúrpolitikai térképet. Összesítve: egyetértek OJD véleményével abban, hogy meg kell szüntetni a magyar irodalom politikai kettéosztottságát, ám abban kritikus vagyok, ahogyan azt ő végigviszi, mert az apolitikusság álcája mögé bújva csak még jobban elmélyíti a meglévő árkokat, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna az elmúlt időszakokban a kultúrafinanszírozás terén. Az általa hangsúlyozott apolitikusság különben is üdvözlendő az újdzsentri hatalom részéről: a művészetben mindenről lehet szó, csak arról nem, hogy miként működnek a közügyek Magyarországon, honnan hová csúszkál a közpénz, stb.

Hozzátenném még, hogy pozitívumként értékelem, hogy a kormány ilyen mértékben támogatja a kultúrát, noha tisztában van vele, hogy ezzel egy, a társadalomra hatni képtelen szubkultúrát tart fenn. Nem is tudom, volt-e ilyen mértékű finanszírozás a magyar kultúra történetében, a rendszerváltás óta egészen biztosan nem. Ám az problémás, hogy a KMTG-vel kapcsolatban ez most a központosítás jelszavával pártalapon, pontosabban az „uram-bátyám” anomália szerint szerveződött. Úgy tudom, jelentősen átalakul az eddig leszegényített folyóiratok támogatási rendszere, kiemelt vidéki lapok kapnak eddig soha nem látott összegeket. Ez pozitívum, a kérdés azonban az, hogy miért nem lehetett így odafigyelni az irodalomszervezetekre is. Ha a hatalom fontosnak tartja a kultúra támogatását, akkor miért nem egyeztet a szakmai szervezetekkel? A válasz nem annyira bonyolult, csak nyissuk ki jobban a szemünket.

A leendő mentorált elsősorban 17 és 30 év közötti, kötetet eddig ki nem adott pályakezdő lehet, akinek a pályázati anyagát (10 oldalnyi verset vagy szépprózát és egy rövid bemutatkozó levelet) 2017. január 31-éig kell eljuttatnia az általa kiválasztott mentornak. A mentorok február 8-án közlik döntésüket a pályázókkal. További információ és a mentorok elérhetősége a Független Mentorhálózat Facebook-oldalán.

* Miben segítheti egy mentor a pályakezdő munkáját, illetve te magad hogyan fogod támogatni a választottadat?

— Annak idején, amikor elkezdtem írással foglalkozni, a szakmunkás-középsuliban senki sem volt mellettem, sokáig nem voltam tisztában verstani alapkérdésekkel, azt sem tudtam, hova, kinek küldjem el a verseimet, a nagy költőktől féltem, a folyóiratoknál alig mertem próbálkozni. Évekbe telt, mire megfelelő szakmai segítséghez jutottam. És hiába van négy verseskötetem és egy regényem, mindmáig szükségem van arra, hogy valaki megnézze az elkészült írásaimat. A Független Mentorhálózatban tapasztalt túljelentkezés is azt mutatja, hogy nagy igény van a szakmai visszajelzésre, aminek nagyon örülök. Én három emberrel foglalkozom majd, olyanokkal is, akikkel már a Tiszatáj folyóirat lírarovatának szerkesztőjeként is dolgoztam, illetve szeretnék egy olyan szerzőt, akinél nem olyan egyértelmű, mi lesz belőle, akinek talán nagyobb szüksége van szakmai útbaigazításra. Hasonló munkák folytak a különféle irodalmi táborokban — melyeket a FISZ, a JAK, a Szépírók Társasága és a Magyar Írószövetség szervezett —, illetve Vajdaságban a Virág Gábor által vezetett Dombos Festen. A KMTG-nek is ez a célja, kár, hogy úgy tesz, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. És hát mire költötte eddig a millióit ez a hirtelen alakult szervezet? Vajon mi újdonságot tudott felmutatni az eddigi irodalmi szervezetek munkájához képest? Olvassuk el figyelmesebben — az OJD-hez talán mégsem oly közel álló — Irodalmi Jelenen publikált helyszíni beszámolót a KMTG első tavalyi táboráról, az irónia már a cikk címében is ott van: A tábor, ahol büntetik a ragrímeket (http://www.irodalmijelen.hu/2016-aug-17-1957/tabor-ahol-buntetik-ragrimeket).

* Egy évig tart a tervezett program. Mit gondolsz, közösségileg milyen változást, előrelépést eredményezhet, tekintettel arra, hogy már most egy kisebb mozgalommá szerveződött a kezdeményezés?

— Ha idealista volnék, akkor azt mondanám, a kortárs kultúra ezzel a kezdeményezéssel empatikusabbá, szociálisan érzékenyebbé válhat. Erősödhet a civil öntudat, a konstruktív kritika, ami még annak a hatalomnak is jó lenne, amely most paranoiásan félti az egy vezetőre épített, központosított rendszerét. Mozgalom? Ideiglenesen biztos, ám túl sokan vagyunk ahhoz, hogy koherens közösségként kezeljük, ráadásul politikailag is heterogének vagyunk, ami határozottan jó. Van ebben generációs, illetve generációk közötti összefogás, közös fellépés is. Távoli célként örülnék, ha a sznob és a pártalapon szerveződő irodalmi kánonokat felváltaná valamiféle „dinamikus kanonicitás”. Vagyis ha csökkenne, megszűnne a magyar mentalitásra jellemző öngyűlölet, a kizárólagosságon alapuló önpusztítás, a másik folyamatos megbélyegzése, lefasisztázása, lekommunistázása vagy lezsidózása, lezsidóbérencezése. Fájdalmas, ám az a helyzet, hogy a magyar társadalom ilyen értelemben nem kíváncsi saját magára, csak a negatív sztereotípiákon át látja a másikat. Csodálkozunk, hogy a kulturális osztályharcunk is ezt tükrözi?

* Ijjas Tamás felhívása eredetileg nem tért ki erre a szempontra, de a Független Mentorhálózat a pályázati felhívásában már leszögezi, hogy a mentorprogram egyúttal tiltakozás is „a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. központosított és államilag helyzetbe hozott működése ellen”. Ez valóban egy megoldásorientált válaszreakció a szakma részéről, de mire lehet elegendő?

— Amit mi teszünk, az nem forradalom, hanem szimbolikus gesztus. Egyelőre. A többi majd alakul.