Szőke Anna meglátása szerint negyed évszázaddal ezelőtt a miloševići rezsim arra törekedett, hogy elszerbesítse — a többi közt — a magyar nyelvű oktatást is. Ennek ellensúlyozásaként ebben az időszakban szervezték meg az első Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozót, ahová a fellépők többsége még a művelődési egyesületek színeiben jutott el. A rendezvény után jegyeztették be hivatalosan az egyesületüket, majd következtek a nyári táborok, képzések, fesztiválok.

Dr. Szőke Anna (Tóth Péter felvétele)

— Gyakorló óvónőként döbbentem rá, hogy az óvodai oktatásunk rossz irányba halad. Voltak közös műsorok, melyeken a szerb és a magyar csoportok kicsinyei mutatkoztak be, de a magyar óvónők mindig olyan műsorszámokat tanítottak nekik, amelyek megfeleltek és tetszettek az államalkotó nemzethez tartozó kollégáknak. A magyar óvodások általában diszkó- vagy ritmikus táncot adtak elő, aminek semmi köze sem volt a hagyományainkhoz. Azt éreztem, ha így folytatjuk, a mi gyermekeinkben nem tudatosul, hogy nekünk is vannak saját táncaink, gyermekdalaink, népszokásaink, jeles napjaink. Ez volt az, ami felébresztette bennem a cselekvésvágyat, habár azt is tudtam, hogy nagy bátorság kell ahhoz, amire készülök. Az erős nemzeti öntudatom segített, hogy kimondjam, vannak dolgok, melyeket közösen csinálunk, de olyanok is vannak, amelyek csak ránk jellemzőek, éppen ezért tessék hagyni, hogy megünnepelhessük például a Márton- vagy a Luca-napot stb. Harcot vívtam az óvodák vezetőségével és gyakran az ott dolgozókkal is, mert sokan féltek az esetleges következményektől. A magyar sajtóban viszont nagy visszhangja lett a kezdeményezésemnek, és így indultunk el, majd lassan-lassan csatlakoztak hozzánk az óvónők is. A Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét elsősorban azért alapítottam meg, hogy lehetőséget teremtsünk a magyar gyermekeknek a fellépésekre. Titokban szinte mindenki tagja volt a szervezetnek, de nyilvánosan csak öt-hat óvoda vállalta fel — emlékezett vissza Anna a kezdetekre, és azt is hozzáfűzte, hogy szembeszállt ugyan a rendszerrel, de nem ment fejjel a falnak, inkább óvatosabban kereste a módját annak, hogy megmentse a vajdasági magyar óvodákat. — Sok helyen nem akartak velem szóba állni, de én azért csak bementem, próbáltam beszélni az érintettekkel. Akadtak települések, ahol nem ütköztem ellenállásba, de még több olyan volt, ahol igen. Nyíltan hangoztatták, hogy nem kell magyarkodni, mert baj lesz belőle. Mégis elindultunk egy új úton, és haladunk is rajta immár huszonöt éve. Nem akarom magamat előtérbe helyezni, de nagyon sokat dolgoztam, bejártam egész Vajdaságot, építettem a kapcsolatokat, nemcsak itthon, hanem az anyaországban és a Kárpát-medencében is. Elkezdtünk előadásokat, továbbképzéseket szervezni, kiváló hazai és magyarországi szakembereket hívtunk meg. Ha ez nincs, sok magyar pedagógusunk behódol a rendszer nyomásának, és a szülők közül is többen szerb tagozatra íratják a gyereküket. Igyekeztem rávenni a kollégákat, hogy oktassanak népi gyermekjátékokat, keressék azokat az ünnepeket, amelyeket bevihetünk az óvodai munkánkba. Ennek az elgondolásnak az eredményeként jelent meg 2000-ben az Elszaladt a kemence című könyvem, mely — úgy érzem — óriási változást hozott a vajdasági magyar óvodai nevelésbe. Az óvodás-színjátszótalálkozó lényege, hogy magyar népmeséket dolgozzunk fel, és tanuljuk meg, hogyan lehet dramatizálni ezeket a szövegeket. Az évek múlásával szemmel látható lett a változás, mert az óvónők sok-sok nagyszerű produkcióval neveztek be a szemlére. Meg kell említenem a bábkurzusokat és a bábfesztiválokat is, melyeket azért tartottam fontosnak, mert a főiskolán a pedagógusok nem kapnak ilyen jellegű képzést. Évente egy-két nagy, hat-hét napos tábort szerveztünk, ezek még mindig felejthetetlen élményként élnek a résztvevőkben. Például Tiszaszentmiklóson 40-45-en voltunk, az épületben pedig egy fürdőszoba és egy udvari vécé állt rendelkezésünkre. Ma már senki sem fogadná el ezeket a körülményeket, de akkor nem zavart bennünket, mert az együttlét és a tanulás volt az elsődleges. Nagy esti éneklések zajlottak a tábortűz mellett, bábelőadásban feldolgoztuk A didergő király mesénket, melyet a falu lakosságának is bemutattunk. Akkora sikerünk volt, hogy két előadást kellett tartanunk. Fejértelepre is többször visszamentünk, hiszen a szórvány megismerése is a céljaink közé tartozik. Minden táborozásunkba beleszőttem a magyarságtudatot, igyekeztünk bejárni és megismerni a környék magyar vonatkozású helyeit, jellegzetességeit, a történelmi események helyszíneit.

Anna azt is megjegyezte, hogy szerinte az óvónők még mindig keveset szerepelnek a nyilvánosság előtt, jó lenne, ha hangot adnának az elképzeléseiknek, írnának a tapasztalataikról. Arra a kérdésre, hogy miként értékelné az elmúlt huszonöt évet, így válaszolt:

— Csodálatos volt. Nehéz, de csodálatos, hiszen amennyire lehetett — a gazdasági helyzet romlására és a következményeként jelentkező kivándorlásra ugyanis nem tudunk hatással lenni —, megtartottuk a magyar csoportokat, létezünk, és a jövőben is küzdünk a fennmaradásunkért. Szeretném, ha az óvónők is tovább harcolnának, és ne csak azért, hogy munkájuk legyen, hanem a nemzeti identitásuk miatt is.

Az óvodapedagógusok egyesülete időközben felvette az óvodaalapító Brunszvik Teréz nevét, dr. Szőke Anna pedig — első határon túliként — tavaly megkapta a Brunszvik Teréz-díjat.

A jubileumi ünnepségről szóló beszámolót itt olvashatják.

Pillanatkép egy korábbi bábfesztiválról (Bodó Zoltán felvétele)

A kishegyesi találkozón