* A Zeneakadémián zenetörténész-diplomát szerzett, tehát nem véletlen, hogy egész életében a zene meghatározó szerepet kapott.

— Tizenhat éves koromig nem tudtam, merre vezet az utam, de akkor villámcsapásként hasított belém a felismerés, a sugallat, hogy valahol a zene körül kellene keresni a folytatást. Tanultam korábban zongorázni, de nem voltam kiemelkedő zenei tehetség, ám mindenképp azt éreztem, hogy a zenéhez iszonyatos erővel vonz valami. Igyekeztem sok mindent pótolni, nagy elánnal felvételiztem a Zeneakadémiára, ahová a karmesteri szakra „szerencsére” nem vettek fel, mert mint említettem, nem voltam elementáris erejű talentum, de felvettek a zenetudományi, avagy zenetörténeti szakra. Óriási professzori gárda volt ott, olyan aranykor, amely talán sem előtte, sem utána nem adatott meg. Három ikont említek: Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Bárdos Lajos. Életre szóló muníciót kaptam tőlük, ez a nagyszerű zenei alap volt az, amit aztán felhasználhattam a rádióban és a televízióban. Nálam ugyanis a zene egy nagy birodalom, nincs külön kamarazene, népzene, tánczene vagy „komolyzene”, hanem mindez egy nagy, különleges birodalom része, persze külön, sajátos értékrenddel. A rádióba főiskolásként magánszorgalomból kezdtem be-bejárni, mert érdekelt, hogyan születik meg egy műsor. Később bátorkodtam beleszólni, hogy ehhez vagy ahhoz a szöveghez talán jobban illene egy ilyen vagy olyan zene. És felfigyeltek arra, hogy jó érzékem van a zene és a próza párosításához. 1963. január 1-jén lettem hivatalosan a Magyar Rádió zenei szerkesztője. Csaknem tizenkilenc esztendőt dolgoztam ott, és nagyon jól éreztem magam. Volt olyan időszak, amikor három-négy műsorom is futott hetente a rádióban, de úgy éreztem, valami hiányzik, mégpedig a pluszdimenzió, a kép. Hiszen nem csak beszélni lehet a dolgokról, jó lenne mutatni is. A televíziónál pedig nincs jobb lehetőség mindehhez. Cigány György hívására 1981-ben a tévéhez szerződtem.

Fotó: Juhász Előd Facebook-oldala

* Egyre többen tekintenek vissza napjainkban nosztalgiával a magyar televíziózás hőskorára, a ’70-es, ’80-as évekre. Valóban annyira idillikus időszak volt az? Kétségtelen, hogy jelenleg úgy tűnhet, akkor televíziós műsorvezetőnek lenni volt a legnagyszerűbb dolog.

— Az elsődleges cél az volt, hogy próbáljuk meg a rádióban már népszerűvé vált Zeneközelben című műsor koncepcióját a televízióban megvalósítani. Egyszóval minden zenei műfajt együtt megjeleníteni. Ezáltal nem volt meglepő, ha egy Mozart-ária után egyszer csak megszólalt egy jazz- vagy egy popdal. Ez a ’80-es évek elején újdonságnak számított a televízióban, a közönség azonban nagyon megkedvelte. Egész egyszerűen a fiatalok megérezték, hogy olyan műsor született, amely róluk, a mindennapjaikról szól. A Zenebutik sikere még abban rejlett, hogy mindenkihez szólt, mert aki nem szerette a komolyzenét, az tudta, hogy hamarosan jön egy könnyűzenei klip, vagy aki a popzenét nem kedvelte, tudta, hogy hamarosan kamarazenét vagy operát hallgathat. Nem véletlenül született 276 adás húsz év alatt.

* Nem kell túlozni ahhoz, hogy az ön egykori műsorát legendásnak nevezzük, hiszen ki ne ismerné a Zenebutikot? Sajátos stílusa a fiatal generációk számára egyértelműen a nyugati légkört hozta, de tagadhatatlanul őrizte a magyar jelleget.

— Fontos volt a hitelesség. Nem tudtam és nem is akartam senkit sem utánozni, csak magamat adtam. Közérthetően igyekeztem a zenéről beszélni, popról vagy operáról, mintha valakivel sörözés közben váltanék néhány szót. Klasszikus értelemben sohasem tanultam a televíziós szakmát, de a szép magyar beszédet igen, arra mindig külön hangsúlyt helyeztem. Úgy hiszem, azért élt húsz évig az összes nehézség közepette a Zenebutik, mert együtt lélegeztem a nézőkkel. Szerettem őket, és kellő alázattal közelítve együtt örültünk annak, hogy milyen csodálatos zeneszámok és tehetséges művészeink vannak! Sokszor kivittük az adást külső helyszínekre, hanglemezszalonba, a Duna-parti szállodákba vagy vidéki városokba, mert így az ország szépségeit is be tudtuk mutatni — könnyedén, szabadon szárnyalva.

* Az utóbbi években, illetve évtizedekben inkább a rádiózás felé fordult, és ott tevékenykedik műsorkészítőként. Jobb rádiózni, mint tévézni?

— Mindig a lehetőségekhez kell alkalmazkodni. Amikor nyugdíjas lettem, el kellett köszönnöm a Magyar Televíziótól, át kellett adni a stafétabotot. Mindez azonban nem feltétlenül hozza magával azt, hogy bármit is fel kellene adni, én ugyanolyan szívvel-lélekkel készítem a heti két műsoromat a Katolikus Rádióban Zeneközelben és Házimuzsika a Délibáb utcában címmel, mint korábban a tévében. Ez a két műsor nagyon jól kiegészíti egymást, és a mai napig élvezettel hozom őket létre. Számomra ez nem munka, hanem hobbi — igazi „örömzene”.