Legyen egy kis magyar, egy kis külföldi, némi rövidfilm, illetve jó lenne dokumentumfilmeket is nézni, meg valami kísérletezőbbet. Isteni lenne minden este kibiciklizni Palicsra, s a szabadtéri színpadon megtekinteni a filmeket, délután pedig Szabadkán ülni hűvös mozitermekben, és minél több alkotást falni, de minden évben rá kell jönnöm, hogy napi kettőnél többet ritkán fogad be a szervezetem. Sajnos.

No, de nem panaszkodhatok, az idén is sikerült kiválogatnom néhány igazán jó mozit (a többit pedig felírtam a listámra, és amint elérhetőek lesznek online, megnézem őket). Kiválasztottam néhányat, melyhez megpróbálok kedvet csinálni. 

Muszáj lesz a spanyolokkal kezdenem, hiszen a sok megnézett film között volt egy, amely nálam magasan a többi fölött végzett. Ez pedig Almodóvar mozija. Jó, Pedro bácsi többi művét is imádom, olyan nagyon nagyot még soha nem csalódtam benne (persze neki is voltak gyengébb munkái, ahogyan mesterművei is). De most a palicsi filmfesztiválon a látott alkotások közül ez volt az, amely után úgy jöttem ki a moziból, hogy aznap már nincs kedvem más filmet nézni, sőt, nincs kedvem semmit sem csinálni, csak leülni egy árnyas padra vagy a fűbe, elmerengeni a semmibe, s élvezni az életet. Szóval nálam ő volt a befutó. S hogy miről szólt a film? Azt később mondom el.

A sort Reisz Gábor Rossz versek című mozijával indítottam. A vele készült interjú néhány oldallal később olvasható. A rendező első filmjét, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant nagy sikerrel játszották a mozik Magyarországon, második alkotásában már ő maga a főszereplő, hiszen saját valódi emlékeiből állította össze a történeti szálat. Nagyon izgalmas képi megoldásokkal dolgozik a Rossz versek, többször húzza mosolyra a száját annak, aki élt a ’80-as, ’90-es években. Szépen és kellő humorral festi elénk ugyanis a kor Magyarországát a rendező/főszereplő Reisz Gábor, azaz filmbeli nevén Merthner Tamás. Szórakoztató mű. Sajnáljuk, amikor vége van. Kedveljük a szereplőket, szurkolunk nekik, nevetünk rajtuk. És hát a szerelemről szól. Azaz arról is. A felnőtté válásról is. A családról, nőkről, Budapestről, egy bizonyos levendulamezőről, és sorolhatnánk. Szerintem jelenleg az egyik legjobb magyar mozi Reisz Gábor új alkotása. Csípjétek el!

Másnap a francia filmgyártásba lestem bele. Camille Laurence regényéből készült a Who You Think I Am (Celle que vous croyez) című francia mozi, melynek rendezője Safy Nebbou, főszereplője pedig Juliette Binoche. Utóbbi egy ötvenéves nőt alakít, aki eldönti, hogy egy álprofil mögé rejtve saját középkorú arcát, regisztrál a Facebookra, s egy picit udvaroltat magának fiatal pasikkal. Talál is egy nála sokkal fiatalabb fotós fiút, akit magába bolondít. S itt kezdődnek a bonyodalmak. Egymásba szeretnek, s a fiú egyre többször követeli a személyes találkozást. A dolgok elvadulnak, a nő kénytelen egy durva vágással megszakítani a kapcsolatot kettejük között. Pszichológusnál köt ki. Lassan derülnek ki a dolgok. Egy izgalmas pszichodrámát követünk végig, Binoche alakítását, azt hiszem, nem kell különösebben dicsérnünk, s a film éppen annyi fordulatot tartalmaz, amennyi ahhoz kell, hogy a figyelmünk egy pillanatra se lankadjon. Ezeket a fordulatokat persze nem leplezem le, legyen miért megnéznetek!

Bergendy Péter filmje, a Trezor egy igazi bankrablós mozi. Ráadásul Anger Zsolttal és Scherer Péterrel a főbb szerepekben, ami már önmagában is igen ígéretes. A forradalom leverése után járunk Budapesten, ahol az egykori bankrablónak (Anger) kellene újra feltörnie egy széfet, bizonyos akták miatt. Erre a munkára az a rendőr kéri fel, aki őt börtönbe juttatta (Scherer), és már az államvédelemnek dolgozik. A széf zárja nagyon gyorsan ki is nyílik, ám itt következik egy dramaturgiai csavar (valamiről szólnia kell a filmnek): berántja magával a széfbe egy ott rejtőzködő forradalmár zongorista, s magukra zárja az ajtót. A bankrabló itt szembesül a dolgokkal, melyeket a börtönben még egészen más fényben látott. A forradalmárokkal s azzal, hogy a ruszkik nem mindenki barátai. Egy tervet eszelnek ki arra, hogyan is jussanak ki, s buktassák le az államvédelmis Scherert. A filmben csak egy dolog zavart, még akkor is, ha tudom, hogy ez egy tipikus időhúzásos trükk, egy eszköz, hogy mi, nézők csak még jobban izguljunk: az a jelenet, amikor főhősünk egyike ki szeretne jutni a trezorból, a másik pedig éppen indul, hogy a fal másik oldalán bejusson, s elkapja a bentieket. A szökéshez falat kell bontaniuk, amit ők meg is tesznek, viszont nem értem, miért nem bontják azt a falat, amelyen már ott tátong egy óriási lyuk, átférnének rajta bőven, s elkezdhetnék bontani a dupla fal másik felét, hiszen az vezetne a szabaduláshoz. De ők nem. Szorgosan és fölöslegesen bontják azt a másikat. Majd leülnek beszélgetni. Elhangzanak nagy szavak, ami a filmnek ezen a pontján számomra szintén egy picit viccesen hat, de izgalmakban nincs hiány, a körömrágósok biztosan lerágják a gyűrűsujjukról a körmüket. A forgatókönyvet Köbli Norbert írta.  

Pálfi György rendező legújabb filmje, Az Úr hangja egy jó kis magyar sci-fi.  Stanisław Lem regényéből készült, sok-sok pénzért. Története nagyon izgalmas: két fiú az apját keresi, aki titokzatos módon tűnt el az életükből. Meg is találják Amerikában, ahol kiderül, hogy köze volt egy gyanús hírű kutatóközponthoz, itt dolgozott mint szakember. Az intézetről gyanús hírek, összeesküvés-elméletek keringenek. Erről is faggatja fia az apját első találkozásukkor. A film több szférában mozog: egy picit road movie is a sci-fi mellett, a családi viszonyokat is megismerhetjük, ezenkívül rengeteg dokumentarista felvétellel tűzdelték meg a jeleneteket. Amitől viszont ez a film zseniális, az Pohárnok Gergely operatőri munkája, mely előtt csak kalapot tudunk emelni.

S jöjjön végül, de egyáltalán nem utolsósorban Pedro Almodóvar alkotása, a Fájdalom és dicsőség (Dolor y gloria). A filmben a rendező kedvenc színészei játszanak, Antonio Banderas látható a főszerepben, aki egy filmrendezőt alakít, Penélope Cruz pedig a női mellékszereplőt, a filmbeli Salvador Mello édesanyját formálja meg a vásznon. Ha nagyon röviden kellene leírnom, milyen is Almodóvar filmje, azt mondanám: nagyon emberi. Egy depressziós, mindenféle egészségügyi gondokkal küzdő, az életbe is belefáradt rendezőről szól a film, aki az ihletet keresi, mely kirángatja a sötétből (lehet, hogy Almodóvar a saját életéből merített?) Drog, egy régi szerelem újbóli felbukkanása, kibékülés egy baráttal, sok flashback a gyerekkorra, meg persze Almodóvar kézjegye, a piros szín is ott virít majd mindegyik képkockán. Párhuzamosan ismerjük meg a felnőtt főszereplő gyermekkorát és jelenét. Banderas alakítása, tekintete pedig még sokáig ott motoszkál a kisagyunkban, miután a sötét moziteremből a fényre lépünk.

Legyen mára elég ez az öt film. Ha tehetitek, nézzétek őket meg, ez itt nem a csalódás helye, szeretni fogjátok mindegyiket!