Az életben a szépet keresem, szinte mindig, mindenhol. Vallom, az élet túl rövid ahhoz, hogy a bajokon rágódjunk, keseregjünk, aggódjunk, féljünk.
Persze nem rózsaszín szemüvegen át nézek a világra, a racionalitásba belefér a rosszkedv, a keserűség, a düh. Csak nem hagyom, hogy beterítsen, legyűrjön.
Viszont már hetek óta rágódom valamin, egyszerűen nem hagy nyugton, nem tudok legyinteni, hogy jól van, én megpróbáltam, a tőlem telhetőt megtettem. Van-e értelme az újságírásnak? Tud-e egy-egy riport, interjú, jegyzet elgondolkodtatni, változtatni bármin is? Most nem a politikára célzok (habár minden az).
Megszületik egy írás, s a kutya sem ugatja meg. Nyer egy díjat, és a zsűrit leszámítva senki sem olvassa el. Maga a díj a hír, a riport csak másodlagos. Pedig ha egy riport pályázatra készül, akkor azt biztos nem kényszer szülte. Nem munkafeladat, nem szerkesztői utasítás, nem „közösségi elvárás” hozza létre, hanem egy belső késztetés, az újságíró fejében, szívében, lelkében motoszkáló téma, mellyel szabadidejében foglalkozik, melynek utánajár, melyet másként, máshogyan dolgoz fel és ír meg, mint a napi taposómalomban, ahol az ilyesféle kutakodásra, boncolgatásra, kényes kérdések felvetésére nincs igény. Mennyire más volt térségünkben az újságírás egykor és most! És mennyire más jelenleg, mint más demokráciákban! És nemcsak téma, hanem következmény tekintetében is.
Változhat-e bármi, ha egy újságíró megírja, hogy milyen és miért éppen olyan Szabadka kulturális, szórakoztató (nem)léte? Változhat-e bármi, ha egy másik újságíró megírja, hogy a túlélésben óriási segítséget nyújtó csomagosztásokon és segélyeken túl másfajta támogatásra van szükségük a látástól vakulásig dolgozó, gyermekeiket roskadozó, víz nélküli házban nevelő édesanyáknak?
Naiv voltam, amikor azt hittem, igen. Merthogy a díjat átadják, a közös fotó elkészül, a beszéd elhangzik, gratulálnak ezerrel, és minden megy tovább a maga útján. Elolvasás nélkül. Mint ez a jegyzet is.