Ennek apropójából beszélgettünk, de korántsem csak erről. Csongor ugyanis sok minden volt már, például színiakadémiai tanársegéd vagy dublini mosogatófiú is. Ezenkívül (és ezzel összefüggésben) Bongor néven egy rapalbuma is megjelenik a napokban a YouTube-on, melynek címe Monománok.

* Hogyan kerültél vajdasági színészként Zalaegerszegre?

— Bartal Kis Rita, az itteni művészeti vezető rendezett Szabadkán egy előadást, és megkérdezte a kollégákat, hogy van-e frissen végzett színész, ők pedig a figyelmébe ajánlottak. Egyébként Ricz Árminnal, a színiakadémiai évfolyamtársammal együtt kerültünk oda. Nagyon örültem, hogy így alakult, mert féltem a bizonytalanságtól. Ármint viszont ismerem, és vele meg lehet beszélni mindent, ami minket ér majd itt. Azért féltem egy kicsit, mert ez egy bábszínház, melyhez nekem korábban kevés közöm volt, olyannyira, hogy azt sem tudnám megmondani, láttam-e bábelőadást. Gyerekkoromból mintha volna valami szürreális emlékem, de tudatosan, szakmailag nem jártam bábszínházban. Ez a félelem meg is mutatkozott a próbafolyamat elején, például egyszer odasúgtam Árminnak, hogy te, neked mint mozgatónak egyáltalán hova kell nézned? Szóval ilyen alapvető, technikai dolgokra gondolok, melyeket egy bábszínész már tud. Olyan volt a báb nekem, mint egy hangszer, melyet még nem tudok kezelni. A végcél az, hogy a báb jobban látsszon, mint te, és technikai nehézségek akadályoztak meg abban, hogy fel tudjak szabadulni a színjátszásban. De Hernyák György azt szokta mondani, hogy a színésznek, ha harminc napja van megtanulni valamit, akkor meg fogja. Velünk is valahogy így történt. Eljött a pillanat, amikor azt mondták a többiek: üdv a bábosok között!

* Hány előadásban játszol még itthon?

— Vajdaságban már egyben sem. Tavaly nyáron összejöttünk Tóth Tamarával, és ő szeptemberben kilenc hónapra kiment Írországba. Azt mondogattam, hogy ezt most valahogy ki kell húznunk, én meg nem tudok innen szabadulni, mert hét előadásban játszom. Eltelt három hónap, és arra jutottam, hogy nem akarok kockáztatni, nem akarom, hogy a kettőnk kapcsolata azon múljon, hogy én nem mertem kilépni a megszokott közegemből. Beszéltem Lénárd Róberttel, találtak beugrókat, és kimentem. Három hónapig mosogattam egy dublini hotelban, mely észveszejtően kizsigerlő munka volt.

* De előtte voltál itthon tanársegéd is…

— Igen, ötödévesként két szemeszteren át. Mivel csupán négy év különbség volt köztem és a diákok közt, biztos voltam benne, hogy az elején a hitelemet veszteném, ha túlontúl tanári pozícióból beszélnék velük. Nekem igazából — Hernyák tanár úr szavaival élve — fiókokat kellett nyitogatnom. Nem kellett megfeszülnöm, hogy figyeljenek rám, mindenki tudta, miért van ott, mi a dolga.

* Mi a jó színészképzés titka?

— Minden növendékhez más a kulcs. Annyi biztos, hogy meg kell értetni velük, hogy mindenki élményanyaga iszonyatosan gazdag, és hogy tanárként csakis arra vagyok kíváncsi, hogy ő hogyan szűri át magán a világot. Emellett gyakorlatokat próbáltam velük csinálni. Ezek közül talán a Meisner-technikát említeném meg, mely majdnem kizárólag a színészi hallást élezi. A gyakorlat úgy folyik, hogy a színpadon ketten ülnek egymással szemben, és megfigyeléseket kell egymásról mondaniuk, akár olyasmit is, hogy keresztbe van téve a kezed. A lényeg, hogy a helyzet függvényében változzanak ezek a kijelentések. Amikor színpadra állunk, az érzékszerveink teljesen megbolondulnak. Ennek a technikának az a lényege, hogy kiélezze a érzékszerveket a színpadi helyzetben, az ember lejátszhatja a csillagokat is az égről, ha nincs interakció a színpadon, akkor semmit sem ér az egész. Volt ennek a gyakorlatnak egy mélyebb szintje, amikor már provokatív kérdéseket kellett feltenni, a partnernek pedig ezt a kérdést vissza kellett ismételnie. Például ha a kérdés az, hogy nem gondolod, hogy a szexuális életed csődöt mondott mostanában?, akkor a partner visszaismétli, hogy nem gondolom, hogy a szexuális életem csődöt mondott mostanában? A feladat lényege, hogy a partner minden rezdülését, fizikai megnyilvánulását feltérképezzük.

* Úgy tudom, életedben először egy maffiózót játszottál.

— Igen, a La maffia familia című „produkcióban”. Kovács Ákosnál és Tamásnál majálisoztunk, de a buli bent ülős lett, mert eleredt az eső. Kitaláltuk, hogy forgatunk egy gengszterfilmet. Én voltam Bobby, a keresztapa jobbkeze, Molnár Dávid, a gyerekkori cimborám pedig a keresztapa. Ebben a borzalmas kisfilmben az az érdekes, hogy Ákos, aki kamerázta, operatőr lett, Tamás és én pedig színészek.

* Hány évesek voltatok?

— Az ember ilyenkor lefelé tagad, nagyjából tizenkettő.

* A bábszínházban ennél is fiatalabbaknak játszol...

— Igen. Hadd mondjam el egy mai élményemet: az előadás után, a tapsrend során három-négy gyerek felállt, és azt mondta nekünk a nézőtérről, hogy köszönjük szépen, nagyon szép volt. Rendkívül megható volt. Nem azért, mert ezt mondták, hanem mert belegondoltam, ők ezt nemcsak azért mondják, mert nem tudják magukban tartani, hanem azért, mert tudják, ezzel örömet szereznek nekem! És ezt nyolcévesként tudták.

* Mesélj még egy kicsit a gyerekkorodról!

— Az én egész gyerekkoromat a rapkultúra és az amerikai szociális gondok szőtték át. Eminem Lose Yourselfje volt az első CD-m. Nem tudtam, miről szólt, de iszonyatosan jó ritmusa, flow-ja volt. Az, hogy his palms are sweaty, knees weak, arms are heavy, nekem szpandzagetti, tízvijjam szpageti volt, de ezt torkom szakadtából tudtam üvölteni. Aztán elkezdtem papírra vetni a gondolataimat. Nagyon szerettem szerelmes számokat írni, viszont szenvedni a szerelemtől még jobban szerettem. Halálos ágyamon kapjak még egy csókot — ilyen sorokkal voltak tele a szövegeim. A 150 dináros mikrofonommal fel is vettem néhány számot internetről csent zenei alapra. Aztán azt vettem észre, hogy nem tudok olyat írni, ami egy hónap távlatából ne tűnne nevetségesnek, így nagyjából tizennyolc éves koromra megrekedt ez az egész. Valahogy azt éreztem, hogy ha sikerülne is kiaknáznom az érzelmeimet, két számban kimeríteném őket. Ezután következett a színiakadémia, mely egy teljesen más világot nyitott meg. Ez a két világ pedig akkor találkozott, amikor kipattant a szikra, hogy más figurák nevében is írhatnék. Ebbe nagyon bele tudom lovalni magam, kitalálni, hogy ez a figura hogyan beszél, milyen helyzetben van... A dublini mosogatással kapcsolatban is úgy éreztem, hogy ha nem csinálok belőle egy megkeseredett mosogatófiús monológot, akkor ott semmit sem tettem. Azért is jó, hogy figurák bőrébe bújok, mert ők olyat is mondhatnak, amivel én nem értek egyet, amit a saját nevemben nem mondanék ki. Az egyik dalban például egy heroinfüggő srác ad elő egy sztorit egy stopposnak az életszínvonal-megszállottságról és azokról, akik szerinte háztartási gépre cserélték az ürességüket. Aztán van egy szám a kishegyesi Carlóról is, aki egyébként egy létező figura, YouTube-on rá is lehet keresni. Az a szám a nagyotmondásról és az önértékelés-zavarról szól. Ezenkívül egy szerelmi témájú dalt is írtam. Arra törekedtem, hogy az album változatos legyen, és hangulatilag, zeneileg élesen el lehessen különíteni a számokat. Pálfi Ervin ebben sokat segített, rám áldozta a fél nyarát. Bongor néven lehet majd a Facebookon megtalálni ezt az egészet. Részint olyan figurákról írok, akikkel találkoztam, részint pedig ezek olyan szerepek, amelyeket színházban is el szerettem volna játszani, de nem jutott rá alkalom. Például a drogos csávó is ilyen.

* Miért akartál kábítószeres figurát játszani?

— A Trainspotting nagy hatással volt rám, meg azok a mindenkori drogos figurák, akik nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. Van itt egy kölcsönös lekicsinylés: akik a társadalmi rendszerben nagyon jól elevickélnek, azok lenézik a perifériára szorultakat, mert nem képesek összekapni magukat, és fordítva: a drogosok szerint ez az egész egy látszatvilág. Feldmár szavaival élve a heroinfüggők tudják, hogy milyen fájdalom nélkül élni, és onnantól kezdve az evilági javak semmit sem mondanak nekik.

* Mit tartogat a közeljövő?

— Tamarával már együtt tervezünk, de az élet egy kicsit megnehezíti a dolgunkat. Ő hamarosan befejezi a tanári képzését Pesten, én meg Zalaegerszegen vagyok. Szeretnénk mielőbb összekötni az életünket. De fogalmam sincs, mi lesz egy év múlva ilyenkor. Most egy kicsit meg kell tanulnunk élni a bizonytalanságban, ami nem feltétlenül baj, van benne valami felszabadító is. Annyi biztos, hogy minél közelebb szeretnék lenni Tamarához.