Nagymamának szeretettel
Perisity Irma
2020.06.05.
LXXV. évf. 22. szám
Nagymamának szeretettel

Fiatal, harminc körüli asszony ül velem szemben a dúsra lombosodott diófa alatt. Azt mondja, minden gond nélkül rátalált a házra. Nagyon kikívánkozik a lelkéből a mondanivalója, talán ezért találta meg a címet ilyen könnyen.

— Be kell vallanom, hogy idejövet olyan lámpalázas voltam, mintha valamilyen nyilvános fellépésre készülnék — mondja félig mosolyogva, félig komolyan Ines. — De ahogy megláttam a házszámot, valahogy enyhült az idegességem. Mindazt, amit el szeretnék mondani, nem panasznak szánom, egyszerűen csak el akarom mesélni, hogyan lett a nagymamám az én mindenem. Egészen biztosan nem vagyok egyedül a történetemmel, sok fiatal házaspár ment a közelmúltban és megy ma is külföldre úgy, hogy a biztonság kedvéért a nagyszülőknél hagyja az apró gyerekeket, míg idegenben nem talál megfelelő fészket. Igaz, az én szüleim nem mentek külföldre, véletlenül kerültem a nagymamához, aki több száz kilométerre élt tőlünk, alig ismertem.

A szüleim mindketten állatorvosok. Az apám csak volt, mert nagyon fiatalon meghalt. Az egyetemen ismerkedtek meg, és a tanulmányaik befejeztével összeházasodtak. Apám szabácsi, anyám zentai volt. Az apám nagyapja a szabadkai Zorkából került annak idején a szabácsi Zorkába, és csodák csodájára a családban mindig magyarul beszéltek. Apám vezetékneve megmaradt színmagyarnak, talán ezért fogadta be őt a zentai környezet. Apámnak volt egy jóval fiatalabb húga, akiről csak annyit tudtam, hogy Tímeának hívják, és a szomszédok alig tudják kimondani a magyaros nevét. Óvodáskoromban az apám valamilyen jószágjárvány következtében hirtelen meghalt. Nagyon szerettem a szüleimet, a halál fogalma nekem akkor még annyira idegen volt, hogy apát mindennap hazavártam. És nagyon sokat sírtam, állandóan azt kérdeztem anyámtól, mit csináltam olyan rosszul, hogy apa itt hagyott bennünket. Anya igyekezett megmagyarázni, hogy nem én vagyok a bűnös apa haláláért. A szabácsi nagymama kérte, hogy időnként engedjen el engem hozzájuk, de anya hallani sem akart erről, azt hiszem, félt egyedül. De sajnos nem sokáig. Iskolába indultam, amikor megismerkedett Attilával, aki egyre gyakrabban volt nálunk vendég. Én olyan ellenszenvet éreztem iránta, hogy szinte hányingerem volt, amikor megjelent a kapuban. Persze ő is érezte, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, de nem volt benne annyi tapintat, jóérzés, hogy figyelmesen közeledjen hozzám. Nem akarok rosszat mondani róla, de a viselkedésemet ő is ellenszenvvel fogadta, és sohasem tudtunk normálisan beszélni egymással.

Anyám nagyon igyekezett, tudtam, hogy Attila nagyon fontos neki, de úgy éreztem, miatta kellett apának meghalnia, hogy anya az övé lehessen. Megesküdtek, mi is úgy éltünk, mint más családok, ők ketten jól megvoltak egymással, csak én lógtam ki a sorból, ami rettenetesen szomorúvá tett.

A szabácsi nagymamát időnként telefonon hallottam, előfordult — ha Attila nagyon durva volt hozzám —, hogy titokban felhívtam Timit, és elsírtam neki a bánatomat. Hatodikos voltam, amikor Timinek sikerült meggyőznie anyát, hogy a nyári szünetben engedjen el hozzájuk. Anya autóbuszba ültetett, és így kerültem a nagymamához. Állítom, hogy életem ekkor egy egészen más irányt vett. A mamával szinte órák alatt sikerült kiváló viszonyt kialakítanunk egymással. Nem volt egy iskolázott asszony, de rengeteg szeretet, jóság és megértés volt benne. A nagynénim akkor már huszonéves lány volt, aki nem akart férjhez menni. Biotermesztéssel kísérletezett, és ez teljesen kitöltötte az életét. A nagymamáét pedig én. Augusztus végén jelentkezett anyám, jönni akart értem. Nem a nagymama, hanem Timi javasolta neki, hogy próbáljuk meg azt az iskolaévet Szabácson elvégezni, az új környezet, az ismerkedés biztosan jót tenne nekem. És furcsa módon anya nem is nagyon ellenkezett. Azt mondta, amióta nem vagyok otthon, a hangulat jó, nincsenek viták. Abban a pillanatban nagyon boldog voltam, hogy nem kell Attilát viszontlátnom, de ahogy múlt az idő, egyre világosabbá vált számomra, hogy anyám nem engem választott, és ez nagyon fájt. Egyébként nagyon szép bakfiséveim voltak, csak szeretettel emlékezem vissza rájuk. Mama világának én voltam a központja. Mindig tudta, mikor mit mondjon nekem, és dorgálást is csak akkor kaptam, ha valóban rászolgáltam. Minden helyzetben megmagyarázta, mit tettem jól, és mit rosszul. Én ma egy jól kiegyensúlyozott ember vagyok, amit a nagymamámnak köszönhetek. Timi volt a legjobb barátnőm, kettőjükkel mindent meg tudtam beszélni. Nagymamának én voltam az életben a legfontosabb, és ezt mindig éreztem is. Tudtam, hogy nem érhet baj, mert ő vigyáz rám. Anyával évente egyszer-kétszer találkozunk, a férjével eljött az esküvőmre, melyet a nagymamám és Timi pénzelt. A férjem és én is pedagógusok vagyunk, a most már betegeskedő nagymama féltve őrzött kincsei. Köszönet neki mindenért.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..