* Tudom, hogy szereted a művészeteket, verseket is írsz, de azért a képzőművészet az, amiben igazán otthonosan mozogsz. Mi vagy ki fordított efelé, és mikor?

— Hogy őszinte legyek, még öntudatomnál sem voltam, már nagyban majzoltam otthon a tükröket zsírkrétával. Mivel féltem tőlük (és most is félek), ily módon próbáltam őket elrejteni, hogy ne árthassanak. S innen már nem volt megállás. Következett az óvoda, ahol már a többi gyerekkel közösen alkottunk. Az óvó néni szólt a szüleimnek, hogy a rajzaim egy cseppet kitűnnek a többi közül. Nem napocskát rajzoltam a papír sarkára, és nem is virágos rétet. A félelmeim vetettem papírra, nem tudom már, miért, de úgy éreztem, hogy ha lerajzolom, akkor már nem kell félnem egy-egy dologtól. Már az akkori munkáim is a szürrealizmus felé hajlottak, nem pontosan azt rajzoltam, amit láttam, hanem ami bennem volt, amit éreztem. Így, huszonnégy évesen is még mindig úgy hiszem, hogy nekem nagy szükségem van a művészetre, s bízom benne, hogy ez kölcsönös. Néha úgy érzem, hogy nem én festem vagy rajzolom a munkáimat, hanem ők engem.

* Megfordult-e a fejedben bármikor, hogy beiratkozz a képzőművészeti akadémiára, s intézményesített keretek között tanulj tovább?

— Természetesen gondoltam már rá, nem is egyszer, ám sajnos az már nem mondható el, hogy tettem is volna érte, hogy bekerüljek. Mindig húztam a szám, halasztgattam a jelentkezést. Elképzelhető, hogy ráveszem magam, de ebben is, mint az itthonlétben, van bennem egy kettős érzés.

* Ha már az érzésekről beszélünk, akármilyen hangulatban le tudsz ülni festeni? Vagy kell hozzá egy különleges lelkiállapot, környezet?

— Kell, bizony. Mindkettő nagyon fontos. Az évek alatt ez sokat változott bennem. Munkától függ, de ha nagy és időigényes képet készítek, akkor kell egy bizonyos ráhangolódás, lelkiállapot, hogy nekikezdjek. És jobban is szeretem a nagyobb munkákat, a nagy vásznakat. Úgy tartom, minél kisebb a felület, melyen dolgozom, annál korlátozottabb a művészi kiteljesedés. Leginkább éjjel szeretek dolgozni, vagy hajnalban. Ilyenkor jobb egyedül lenni, mert teljesen magamba fordulok, a káoszból rendet teremtek, elengedem a lényegtelen dolgokat, kitisztul a fejem, csak így tudom elkezdeni a festményt.

* Követed a fiatal vajdasági/szerbiai képzőművészek munkásságát? Szerinted van elég lehetősége egy fiatal, feltörekvő művésznek, hogy kiállítson?

— Követem őket, igen, ez nem is kérdés, nem egy kortársammal igen jó viszonyt ápolok. Jó látni, hogy ilyen sok alkotó emberke van, s azt is, hogy mindenki más stílusban érzi magát otthon. Gyönyörű. Ami a kiállításokat illeti, a VIFÓ csapata előtt le a kalappal, hatalmas köszönet neki még egyszer, hogy részt vehettem az egyik tárlatán. Már egy ideje tervezem az önálló kiállítást, sokat gondolok rá, szinte naponta. Amikor befejezem a most készülő, modelles festményeimet, szeretném meg is valósítani. Hogy ez mennyire lesz egyszerű, nem tudom. A lehetőségekről sem tudnék túl sokat mondani, hiszen az eddigi kiállításaimon csak annyi dolgom volt, hogy az alkotásaim a falra kerüljenek. Nem láttam, mennyi szervezés, intézkedés van egy-egy ilyen esemény mögött. Ez nekem sajnos idegen terület. Persze remélem, idővel ez változni fog, mert én olyan mértékben szeretem és tisztelem a művészvilágot, hogy ezer örömmel segítenék másoknak is, nem csak magamnak. Sokakkal ellentétben én Vajdaságban szeretném folytatni művészi pályám. Ez az otthonom, és az otthonom én vagyok.

* Miben érzed az erősséged, és mely területen kellene még fejlődnöd?

— Véleményem szerint egy igazi művész nem utasíthatja el az állandó fejlődés gondolatát, legyen szó bármilyen stílusról. Ilyen értelemben tehát látom a saját fejlődésem, viszont azt is, hogy még mindig van hová. Soha nem elégszem meg az éppen elért szinttel, mert akkor az egész addig építgetett pályafutásom összedőlne, akár egy kártyavár. Fejlődni persze minden területen szeretnék, nagyon is. Mivel nem jártam egyetemre, tele vagyok hibákkal, de ez nem gátol abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. Az akadémia állandóan a szemem előtt lebeg, rengeteget segítene rajtam, de még nem döntöttem el, hogy felvételizzek-e. Erősségemként talán azt említeném, hogy nem vagyok az a feladós típus. Régebben sokszor vágták a fejemhez, hogy inkább hagyjam abba, mert soha az életben nem lesz belőlem művész. De nem hagytam. Minden ott van a fejemben, csak egy picit nehezebb realizálnom a dolgokat, mint kigondolni. De nincs olyan pillanat, hogy ne volna ihletem, ezért bárhova is megyek, több ceruza és legalább egy vázlatfüzet mindig elkísér utamon.

* Képeiden gyakran szerepelnek női alakok, aktok. 

— A karantén alatt, ahogy mindenkinek, nekem is nagyon sok szabadidőm volt, és mivel többnyire az égvilágon semmihez nem volt kedvem, napokig csak gondolkodtam. Eddig még ilyen nem történt velem, hogy órákig egy pontba bámuljak, és közben pezsegjen az elmém. Elindultam egy gondolatszálon, és még evés közben is gondolkodtam. Arra lettem figyelmes, hogy az egész napomat mechanikusan éltem meg, mivel teljesen kiszűrtem azt, amit aznap csináltam. Rám esteledett. Akkor döbbentem rá, mennyire el tudok veszni a gondolataimban. Félelmetes volt. Kiterveztem egy Guinness-rekord-megdöntést is, amit természetesen nem felejtettem el, csupán elraktároztam későbbre, mert eléggé költséges. Átgondoltam azt is, hogy a női testet nemcsak szeretem, hanem már-már istenítem is. A női test esztétikáját és magát a nőt, aki ebben a testben él. És ha már ez így van, arra gondoltam, miért ne terjeszteném ki ezt az imádatot a művészetemre is. Rengeteg ötlet született ez idő alatt, elkezdtem vázlatokat készíteni, melyeket a napokban viszek majd fel a vászonra. Egy kedves modell hölgy beleegyezett, hogy lefessem, fényképről dolgozom, hiszen nincs itt az országban, s én sem tudok mozogni a vírushelyzet miatt. Életemben először biztos vagyok benne, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Teljesen kibontakozom a képek által, s a világ szeme elé tárom, miért is istenítem a nőket, és miért érzem azt irántuk, amit. Rengetegszer elmondtam már, de soha nem elég: a női test földünk szépsége, ami bennük él, az pedig az univerzum csodálatossága.

* Szerepeltél a Ja imam talenat! című tehetségkutató műsorban is. Miért jelentkeztél, és kaptál-e valamit attól, hogy szerepeltél az adásban?

— Ez egy érdekes sztori. (Nevet.) A produkció főnöke írt rám, hogy szeretnék-e részt venni az új tehetségkutató műsorban, hogy a művészetem a média világában is bemutassam. Egy korábbi résztvevő ajánlott engem a stúdiónak, amiért nagyon hálás vagyok. Bevállaltam. Sok emberrel találkoztam, köztük országszerte ismert művészekkel, színészekkel, énekesekkel, műsorvezetőkkel. A fellépésem után rengeteg üzenetet kaptam, írták, hogy szívesen látnak máshol is. A középdöntőben estem ki. Tüdőgyulladással feküdtem otthon, nem gyakoroltam eleget, nem szerveztem meg a produkció realizálását, kicsúsztam az időkeretből. A mély vízbe dobtam magam ezzel. Természetesen a zsűritől pozitív visszajelzést kaptam, de ez nem volt elég a továbbjutáshoz. 

* Jelenleg melyik képzőművészeti irányzatok érdekelnek leginkább, és min dolgozol most?

— Aki egy kicsit is ismeri a világomat, az tudja, hogy mindig is szerettem a szürrealizmust. Valahogy ebben tudom kiélni a művészi szabadságom, megmutathatom, ami bennem van, nem egy megadott témát kell meghatározott módon feldolgoznom. Mivel főként aktot festek, az önmagában minden, csak nem szürrealizmus, viszont nem teljes aktok kerülnek a vászonra, mindig hozzáadok vagy elveszek ezt-azt. Szeretnék eljutni arra a szintre, hogy a szürrealizmust kombináljam a hiperrealizmussal. Ez eléggé nehézkes, főleg, hogy eddig még soha nem foglalkoztam az utóbbival. De a gyakorlat teszi a mestert, nem szándékozom abbahagyni, amit elkezdtem, s a karanténnak köszönhetően valóban kitágult a látásom, azt érzem, megvilágosodva tértem vissza a mindennapokba. Nagyon hálás vagyok ezért, és igyekezni fogok a legjobbat kihozni magamból.