A közeli vadasparkban túlszaporodtak a dámszarvasok. Volt közöttük néhány igazán erős aganccsal megáldott példány is. Kínálták őket más vadasparkoknak, állatkerteknek, senkinek sem kellettek. Megkeresték hát a közeli vadásztársaságot, mivel annak volt elkerített vadászterülete, ahol dámok is éltek. A vadaspark dolgozói azt gondolták, a vadászok majd örülnek neki, hogy a bikák szép utódokat fognak nemzeni az ott élő dámteheneknek. Mindez rendben is lett volna, ha a területet vezető két fővadászon nem uralkodik el a kapzsiság. Mivel ajándékba kapták a bikákat, azokat nyilvántartásban sem vették. Gondolták, majd egy kis pénzhez jutnak általuk. Ismerősökön keresztül találtak két oroszt — abból az újgazdagfajtából —, akinek nem számított a pénz. Lőttek mindent, amit felkínáltak nekik. A dámok eredetét persze a fővadászok gondosan elhallgatták előlük. Azt hitték, úgysem derül fény a turpisságra, a oroszoknak meg mindegy, mivel dicsekszenek otthon.

Meg is érkezett a két kopaszra nyírt, tetovált karú vendég. Tipikus maffiózó külsejük volt. Mondták, hogy őket igazából csak a vad kilövése érdekli, a trófeára nem is tartanak igényt. Szerették volna olcsóbban megúszni a vadászatot. Alkudoztak, míg végül meg nem egyeztek, majd közölték, hogy fegyverük sincs. Arra hivatkoztak, hogy nagyon körülményes áthozni a határon, ők meg sietnek, úgyhogy nem is maradnak a vad elejtése után. Készpénzben fizetnek, de mindjárt utaznak külföldre.

A két kapzsi főnököt mintha hájjal kenegették volna, éppen megfelelt nekik ez a dolog. Gondolták, nekik megmarad az értékes trófea, pénzt is kapnak, és a hús is az övék lesz. Erre vártak! Bérbe adták a saját fegyvereiket, persze jó borsos áron. Délutánra megszervezték a vadászatot is, természetesen a vezetést is ők vállalták. Kimentek a két marcona vendéggel, akit előtte otthon megebédeltettek, gondolván: az is meg fog majd térülni a vadászat végén. Majd beleszámolják az árba. Viszonylag gyorsan megtalálták a szarvasokat, amelyek itt is egymás közelében legelésztek, mint ahogyan azt az állatkertben megszokták. A két, bérelt fegyverű vadász nem is teketóriázott sokáig, ledurrantották a két legszebbet. Fényképezkedtek keresztbe-hosszába. Még kamerával is felvették egymást. Majd az egyikük elővett a hátitáskából egy üveg vodkát, és bőszen kínálgatni kezdték a két házigazdát. Azok meg ittak, nehogy megsértsék az ilyen „ritka madár” vendéget. Mire beértek a terepről, igencsak eláztak mindketten. Annyira, hogy nem is figyeltek rá, milyen ropogós ötveneurósokkal fizettek a vendégek. Ezenfelül mindketten egy-egy üveg, pecsétviasszal lezárt tetejű vodkát is kaptak. A két orosz addig a saját gépével fényképezett. Amikor az egyik főnök szeretett volna néhány képet csinálni a szolgálati géppel is, akkor a vendégek sértődötten elutasították, mondván: majd ők elküldik a felvételeket, nem szeretnék, ha valaki visszaélne a képeikkel meg a nevükkel!

— Do szvidanje, tovarisi! — kiáltották, majd beültek a bérelt autóba, és már el is mentek. A két kapzsi főnök hazabaktatott, majd másnap elindultak beváltani a ropogós eurókat. Szerencséjük volt, hogy nem a bankba mentek, mivel hamis pénzt kaptak. Sőt a pecsétes tetejű üvegben is csak víz volt. Így lett a nagy átverésből dupla átverés. Azóta sem tudták meg, kik voltak a csalárd vadászok, és azt sem, hogy honnan jöttek, hová mentek. Dámot sem lehet már így költöztetni. És ez így is van jól. Ne csapjunk be senkit, s talán akkor a csalók is megkímélnek bennünket.