Az asztalon kinyomtatott szövegek halma, egy nemrég elszívott cigaretta füstje távozik éppen az ablakon át, Kálmán fekete ingben, Dr Martens bakancsban, nadrágtartós fekete nadrágban vár, így emlékszem rá, még egy bőrkabátot gondolok hozzá, de ebben az őszi melegben erre nincs szükség. Legutóbbi, Die Liebe című könyve a Forum Könyvkiadónál jelent meg.

* Soha nem költöztél el innen, igaz? Vérbeli, tősgyökeres újvidéki vagy.

— Igen. Itt élek, amióta megszülettem. Szeretem Újvidéket. Egyszer valahol leírtam, hogyan érzek iránta: rajongva gyűlölöm. Na jó, a gyűlölet egy kicsit erős szó, de elég jól leírja, ami bennem van. Török kávét?

* Kérek, igen. Milyen Újvidéken most, és milyen volt húsz évvel ezelőtt?

— Helyi tévét nem nézek. Újságot nem olvasok, az itteni híreket sem követem, fogalmam sincs róla, mi történik. Talán az ország fő-főjének a nevét tudom, s ennyi. Kívülállónak tekintem magam, és igyekszem mindent olyannak elfogadni, amilyen. Mármint azt, hogy ilyen lett a város. Mert hihetetlenül megváltozott az elmúlt húsz-huszonöt évben. Pozitív és negatív irányban is. Például huszonöt éve csak mellékutcákon átkelve tudtál bejönni ide, s ha csak néhány csepp eső esett, derékig sáros lettél. Most pedig? Néhány éve valaki azt mondta nekem: Te, Kálmán, hát te milyen fenszi helyen laksz. No, hát ha az is, nem volt mindig ilyen.

* Van abban valami izgalmas, ha egy nagyvárosban kisvároshangulata van egy környéknek. És mit csinálsz mostanában? 

— Először is befőzöm neked a kávét. (Mondja, majd kisétál, én pedig tovább figyelem a szobában álló sok-sok papírost.)

* Szóval?

— Olvasgatok. Illetve van egy kisebb baráti köröm, mellyel elég intenzíven ápolom a kapcsolatot. Mostanában kevesebb prózát írok — az utolsó talán fél éve született —, pihengetek. Könyvismertetőket, kritikákat, fordításokat készítek. A legfrissebb irományom éppen ezért most a TAKT megnyitójára készült szövegem, melyet tegnap este fejeztem be.

* Éjjel írsz?

— Éjjel. Este. Ilyenkor valahogy jobban haladok. Nemrég volt egy érdekes esetem. Egy nő megkért, írjak kritikát a könyvéről. Megírtam, s egy kicsivel később újra felkeresett, hogy egy másik lap is kéri, nem írnék-e megint a könyvéről. Ugyanarról. Csak másképp. No, ez a feladat megizzasztott rendesen.

A szerző felvétele

* Kizárólag magyarul írsz?

— Igen. Szerbül fogalmazni nem is tudok. Tíz éve még minden taxis megkérdezte, hogy honnan jöttem, most már nem érdeklődnek, úgy látszik, eltűnt az akcentusom. Persze egy húszperces beszélgetés után rájönnének, de az utazás ennél rövidebb. Olvasni olvasok szerbül is, csak egy kicsit nehezebben és lassabban. Például Agota Kristof Trilógiáját szerbül olvastam, de annyira minimalista a szövege, hogy könnyen befogadtam. Nem is tudom, magyarul hogyan adták vissza azt a kemény, durva minimalizmust, amely a szerbben megvolt. Egyébként az sem mellékes, hogy akkor még nem jelent meg magyarul, a szerb pedig az orrom előtt hevert. Amihez nem jutottam hozzá magyarul, de érdekelt, azt szerbül olvastam. Az egyik első ilyen Orwell 1984 című regénye volt. Magyarul csak három vagy négy év késéssel adták ki.

* Kortársakat olvasol?

— Szoktam. Legutóbb Pelevint, Szorokint. Tőlük amit csak lehet, beszerzem és elolvasom. Kétlem, hogy a hatalom szeretné őket hazájukban, de azt hiszem, már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy bánthassák őket. Bár ez sem egészen igaz, hiszen egyikük könyvét betüzelte a Putyin-Jugend. Nem vetem meg az úgynevezett irodalom alatti műfajokat sem: krimi, sci-fi, fantasy, cyberpunk.

* Egy jó kis könyvégetés mindig jó reklám.

— Haha. Igen. A Die Liebe című könyvemre is érkeztek érdekes kritikák, volt, aki túl keménynek találta, egyik ismerősöm édesanyja azt mondta, többször is le kellett tennie, annyira. Ez a nő magyar tanszéket végzett, ezért egy picit meglepett a reakciója.

* Amikor a Die Liebét írtad, rögtön az elején megvoltak a karaktereid? Egyáltalán hogyan vagytok te és a szövegeid szereplői?

— Spontán és változó a viszonyunk. A Die Liebében van sok valóságalap is, és sok fikció is. A kettőt vegyítem, sűrítem, illetve ha kell, átgyúrom, s elkészül a végső változat. Az író nem azt írja, amit akar, mert a szöveg egy autonóm valami, amit egy bennem lévő valaki ír, a hasonmásom vagy az egyik alszemélyiségem, aki ily módon akar megnyilvánulni. Sokszor, amikor visszaolvasom, amit írtam, rácsodálkozom, hogy: ezt valóban én írtam? Amikor alkotok, általában félig-meddig önkívületi állapotban vagyok, nem egészen tudom, mit csinálok. Olyan is megesett már, hogy valaki ajánlott egy könyvet este a színházban, s amint hazaértem, olvasni kezdtem, nem aludtam egész éjjel, csak reggel néhány órát, majd leültem, és megírtam egy hosszabb kaliberű prózai szöveget. Egy picit a könyv hatására, de persze egészen más gondolati ívet követve. És sokat csenek a videóklipekből is. Björköt például különösen szeretem.

* Ha már felhoztad: videóklipek, filmek, képekben gondolkodás. Ha ennyire szereted a vizuális dolgokat, miért éppen az írás felé indultál el annak idején? 

— Amikor 1987-ben pályát kellett választanom, akkor a színházi rendezői szakra jelentkeztem, és óriási pofára esés volt, amikor nem vettek fel. Ma már örülök neki. Túl stresszes lett volna nekem az a meló. De rajongok a színházért.

* Melyik a legutóbbi „hűha, ez aztán igen” élményt nyújtó darab, melyet láttál?

— Urbán András rendezésében a Hasszán aga hitvese az Újvidéki Színházban.

* És film? 

— Ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Az Annihilation című fantasy. De nem az egész film, az nem tetszett annyira, csak az utolsó harminc másodperce. Azért érdemes volt végignézni. A másik ilyen az Időbűnök című spanyol film. Többszörös csavar van benne, s a hasonmás problematikájával foglalkozik, mely engem is nagyon érdekel. A „doppelgangerség”. Nem tudom, miért, de izgat. Azokat a filmeket szeretem, amelyeken lehet agyalni. Ilyen volt ez a legutóbb látott Időbűnök is. És mondok egy harmadikat is: a Veled is megtörténhet című vallon film, melynek története röviden az, hogy emberek videóra veszik, ahogyan gyilkolják a többi embert. Annyira minimalista stílusban készült, hogy attól válik sokkolóvá. De undorító.

* Iskolák, oktatás. Szerinted lehet írást tanítani?

— Nem tudom. Tudom, hogy az egész világon vannak kreatívírás-tanfolyamok, de hogy ezeknek mekkora effektusuk van, és vajon író lesz-e azokból, akik itt tanulnak, azt nem tudom. Aki viszont eleve arra van predesztinálva, hogy író legyen, az az is lesz. Az írói véna elengedhetetlen része ennek. Az újságírás az, ami talán tanítható, de ott is valakiből vagy jó, vagy közepes, vagy gyenge újságíró lesz. Ahhoz, hogy jó legyél, kell hogy legyen benned szenvedély. Hogy akkor is jól csináld meg a szöveget, ha nem muszáj. Ami viszont nagyon fontos lenne, hogy már fiatalkorban megszeressék az emberek az irodalmat és magát az olvasást. Van egy ismerősöm, akinek a fia egy könyvet sem olvasott még el. Nem hajlandó, pedig már nyolcadikos. A jövő generációja valószínűleg nem olvas majd túl sokat. A kicsi szöveg — nagy kép elve fog nála működni. 

* Nagymamád, Börcsök Erzsébet is író volt, és édesanyád, Jódal Rózsa is az. Ez áldás vagy átok?

— Sokáig nagyon zavart, hogy ebben a mikroközösségben két Jódal is van.

* De lehet, hogy puhítja a dolgot, hogy ők mindketten nők voltak, te pedig férfi. Más lehet egy apa-fia írópáros. De lehet, hogy most már túlmagyarázom. 

— Ebben lehet, hogy van valami. Ezen még nem is gondolkodtam. Soha senki nem kérdezte ezt így tőlem. De van benne valami, valóban. Egyébként nagyanyám már ugye meghalt, édesanyám pedig más stílusú dolgokat ír.

* Véleményezni szokott?

— Igen. Sőt, édesapám is elolvassa, amit írok, pedig ő erdészdoktor. Ma reggel például azt mondta erre a megnyitószövegre, hogy: na, ezt jól megírtad. Rajtuk kívül pedig van egy barátom, akinek minden szövegemet elküldöm, ő véleményezi, s azt is megmondja, ha ismétlek egy motívumot, sokszor a levele után változtatok bizonyos dolgokon.

Ezen a ponton kinyomtat néhány szöveget, én olvasásba merülök, a kávém elfogyott, kérdésem még lenne sok, de a vonat nem vár, elbúcsúzunk hát egymástól. Hozhattam volna magammal az útra néhány szöveget — gondolom még magamban már a fenszi utcákon baktatva.