home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
„Mostanában a fúziós dolgok izgatnak”
Szerda Zsófi
2021.05.11.
LXXVI. évf. 18. szám
„Mostanában a fúziós dolgok izgatnak”

Gesztesi Alexandrát nem színpadon hallottam először énekelni, hanem egy baráti összejövetelen, ahol valahonnan előkerült egy gitár. És már akkor azt mondtam magamban, no, ez a lány nagyon tud énekelni. Micsoda átélés! A The Portrait Session zenekar énekesnőjeként jazzes hangzású dalokat énekel. Aki teheti, hallgassa meg. Nem fogja megbánni.

* A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom és dráma tagozatára jártál. Mikor kanyarodtál el az éneklés felé?

— Igazából már nagyon pici korom óta foglalkozom énekléssel, és tízéves lehettem, amikor képbe került a színház is, s ez a kettő folyamatosan ott küzdött bennem, hol az egyik, hol a másik került előtérbe. Amikor Szentesre iratkoztam, azt gondoltam, jó, akkor ez eldőlt, színész lesz belőlem. Aztán az utolsó évben feltettem a kérdést: lehet, hogy mégsem? Viszont itt már döntenem kellett, hiszen egyetemválasztás előtt álltam. Mivel mindig nagyon kritikus vagyok önmagammal, azt éreztem, színészként nem tudok úgy működni, hogy egy wow-faktort érjek el, a koncertek viszont mindig jól sülnek el. Az i-re a pontot az tette fel, amikor elmentem felvételizni a Bartók Béla Zenekonzervatóriumba, s megéreztem, hogy ez az én helyem, ez az, amivel foglalkoznom kell. Persze azért még elmentem Budapestre a Színművészeti Egyetemre is felvételizni, amit végigszenvedtem. Soha olyan rossznak nem éreztem magam, mindent elrontottam, amit lehetett. Pelsőczy Réka, az egyik felvételiztető tanár annyit mondott: milyen jó kis jazzklubos hangulatba kerültünk. Ő is megérezte, hogy hol a helyem.

* És miért éppen a jazz? Mármint félre ne érts, jó választás, csupán kíváncsiskodom.

— Kórusban kezdtem énekelni, tanultam klasszikus éneket is, s ahogy minden fiatal énekesnő, én is Christina Aguilera és Beyoncé akartam lenni, de Szentesen Majtényi András, az énektanárunk, aki nagy jazzrajongó volt, sok mindent átformált bennem. Egyébként azóta rájöttem, hogy énekesként a jazz mint önálló műfaj nem annyira izgalmas számomra, sokkal inkább érdekel az, hogyan lehet a jazzt belevinni más könnyűzenei műfajokba, hogy egy szám ne csak egy négyakkordos dal legyen, hanem hozzon valami zeneileg is újat, érdekeset. Mostanában a fúziós dolgok izgatnak.

* A The Portrait Session zenekarban már évek óta énekelsz. Hogyan élitek meg ezt a koncertmentes időszakot?

— Nehezen, hiszen mi tavaly kezdtünk volna igazán belendülni. A karantén alatt felvettünk egy lemezt, szerintem néhány hónap, és megjelenik, remélem, hogy az idén már koncertezhetünk. Azért volt nagy érvágás ez az időszak, mert tavaly nyárra rengeteg koncertünk volt, ez lett volna az első nagyon aktív nyarunk, de majdnem mindet lemondták. Egyébként az összes zenekarom közül ezzel tudok leginkább azonosulni, pedig itt is mindenki mást akar. Vagy talán csak én? (Nevet.)

* A fiúk nem engednek beleszólni a dalszerzés folyamatába?

— Egy ezer éve összeszokott társaságba csöppentem bele, ráadásul nőként, szóval eleinte nem volt könnyű érvényesülni. Meghallgattak ők, de nem mindig adtak a szavamra. Kellett néhány év, hogy ez változzon. A zenét Fábián Béla, a zenekarvezető, gitáros írja, Visontai Kovács Bálint pedig — aki a zenekar régi barátja — a szövegeket. Bálinttal nagyon összehangolódtunk, sokat beszélgettünk, és a dalszövegek ma már úgy születnek, hogy Bálinttal elkezdünk beszélgetni, elmondom neki, mi foglalkoztat, miről énekelnék szívesen, s ő megfogalmazza a gondolataimat. Így nem kell olyan szöveget énekelnem, amellyel nem tudok azonosulni, s ezáltal hitelesebb is tudok lenni. Én magamban még nem érzem, hogy tudnék ilyen minőségű szöveget írni, mint ő. 

* Ráadásul angolul, hiszen a zenekarnak szinte kizárólag angol dalai vannak. Van egyáltalán magyar nyelvű számotok?

— Egy filmhez kértek tőlünk főcímdalt, tehát megszületett az első magyar dalunk is, de a többi angolul van.

* Említetted, hogy több zenekarban is énekelsz. Hogyan kerül be egy énekesnő egy zenekarba? Mindenki tud mindenkiről, vagy azért kell magad menedzselned?

— Mivel fiatalkorom nagy részét színházi és nem zenei körökben töltöttem, lemaradtam a klasszikus szerepleosztásról, de amikor a Kodolányi János Egyetem jazzének szakára kerültem, megismerkedhettem a többi zenésszel, s a tanárokkal való szakmai kapcsolat is sokat lendített azon, hogy bekerüljek a zenei körforgásba. Birta Miklós tanárom volt például az, akinek köszönhetően bekerültem a The Portrait Sessionbe. Nagyon sok függ a kapcsolati tőkétől. Hogy kit ismersz. Mennyire forogsz zenei körökben. Rengeteg énekes van, és szerintem nem feltétlenül a szakmai teljesítményed alapján foglalkoztatnak. Lehet, éppen azért jutsz valakinek eszébe, mert egy jót söröztetek és beszélgettetek valahol.

* Ha kapnál egy olyan felkérést, amely zeneileg nem teljesen a te zsánered, akkor is elvállalnád?

— Sokat formálódott a véleményem az évek során. Régen ha valamivel nem tudtam száz százalékig azonosulni, nemet mondtam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így működik, hiszen rengetegen vagyunk a szakmában, ezért — főleg az elején — ha adódik egy lehetőség, azt meg kell ragadni. Jó, persze azért nem válogatás nélkül, de például az Audio Poétába, az új zenekarba, melynek most tagja vagyok, a volt csoporttársam, a dobos hívott, és szinte azt érezte, hogy magyarázkodnia kell: ne haragudjak, lehet, nem nekem való a dolog, de mégis, lenne-e kedvem… Azt éreztem, hogy ez egy óriási kihívás lesz, zeneileg is új dolog, és csak magyarul kell énekelnem, ami nekem eléggé új. Ez volt a fő motivációm, amikor igent mondtam. Hogy kimozduljak a komfortzónámból. Tehát mérlegelek, de ha minőségileg tudok azonosulni a zenével, és találok benne kihívást, akkor igent mondok. Nyitottabb lettem.

* Amikor énekelsz, mi az, ami leginkább visz? Dallam, szöveg vagy a zenészek körülötted?

— Minden együtt. Én nagyon szövegcentrikus vagyok. Lehet, a színházi múltam miatt. Amikor énekesként felállsz egy színpadra, nem elég szépen előadni egy dalt, az üzenetét is tudni kell közvetíteni. De a zenei rész is nagyon fontos. Én most a soulos, RnB-s vonalon mozgok, ez egy elég virtuóz éneklési mód, tehát a zene is visz, az pedig, hogy kik vannak körülöttem, talán a legfontosabb. (Nevet.) Óriási paragép vagyok, s az egyetlen, ami megment, ha olyan zenészek vannak körülöttem, akik mellett tudom, hogy biztonságban vagyok.

* Az a fajta énekes vagy, aki a széltől is óvja a hangját, nem kiabál, nem eszik/iszik hideget, és kerüli a füstös helyeket?

— Hááát… Ez változó. Azért ha elmegyek Szabadkára, nem fogok a kocsma előtt üldögélni csak azért, mert bent füst van. Hideget egyébként sem iszom, szóval inkább a gyakorlásban vagyok tudatos. Már tudom, hol van az a pont, ameddig még van értelme gyakorolni. Klasszikus hangképzést kezdtem tanulni, de délutánonként azt gyakorolgattam, hogyan lehet olyan hangszínem, mint Christina Aguilera néninek. Ez pedig azt eredményezte, hogy elment a hangom, hiszen rossz technikával próbáltam elérni a hangzást. Sokszor túlhajtottam magam. Ma már ezt nem csinálom, s a technikai tudásom is nagyobb, érzem, meddig lehet elmenni.

* Kórusban kezdted, most szólóénekes vagy, de kivel énekelnél duettet, ha bárkit választhatnál?

— Húúú. Na ezen még sosem gondolkodtam. Hát jó, Beyoncéval biztosan. Meghalok azért a nőért. Eléggé motiváló lenne kiállni egy világsztár mellé a színpadra. De bárkivel szívesen énekelnék, hiszen ez az, ami nagyon hiányzik ebből a zenei közegből. Nincs akkora együtt lélegzés, mint a színházi világban. Én valóban bárkivel szívesen csinálnék közös projektumot, ha megvan köztünk egy emberi kapcsolódási pont, egy szikra. Ez hihetetlenül tud motiválni. De olyannal is szívesen dolgoznék, aki teljesen más zenei világban alkot. Frenk vagy Kiss Tibi, ó, és bongorral nagyon bevállalnék egy közös számot. Amióta először hallottam, imádom, amit csinál.

* Bongor, ha ezt olvasod, jelentkezz Szandinak! És mi volt a legemlékezetesebb koncert, melyen voltál?

— Kettő jut most eszembe, az első egy pesti Depeche Mode-koncert, hiszen halálosan szerelmes vagyok Dave Gahanbe, a Depeche Mode zenéjén nőttem fel, és már az, hogy élőben láthattam a csapatot, akkora élmény volt, amelyet sosem felejtek el. Még ma is kiráz a hideg, ha rágondolok. A másik pedig egy müpás koncert. Little G Weevil előzenekarként Amerikából hozott egy zenekart, a James and Blacket, mely egy házaspár. Már amikor megjelent a csaj, tudtam, hogy valami nagyon jó dolog következik. Megszólalt, és mintha Nina Simone-t hallgattuk volna. Volt egy dal, azóta is keresem a neten, de azt a verziót még mindig nem találtam meg… Emlékszem, ahogy lefagyva ültem, s olyan szinten szippantott magába, hogy csak azt vettem észre, hogy zokogok. Akkora élmény volt, hogy nem tudtam abbahagyni a sírást. Megmagyarázhatatlan és megismételhetetlen. Az ilyen élmények egy életre benned maradnak.

* Hát akkor kívánok neked az idei évre hasonló koncertélményeket. Másokét és sajátot egyaránt.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..