home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Most már meghalhatok
Perisity Irma
2005.10.25.
LX. évf. 43. szám

Haja hófehér, vállai kissé meghajlottak már a hetven év terhe alatt, bajusza alatt halványan ugyan, de ott bujkál az elégedett mosoly. Mert úgy érzi, beteljesült egy csaknem ötven évvel ezelőtt tett fogadalma, most már jöjjön, aminek jönnie kell.- Nem tudom, mit hoz a holnap, de mondhatom, hogy én e...

Haja hófehér, vállai kissé meghajlottak már a hetven év terhe alatt, bajusza alatt halványan ugyan, de ott bujkál az elégedett mosoly. Mert úgy érzi, beteljesült egy csaknem ötven évvel ezelőtt tett fogadalma, most már jöjjön, aminek jönnie kell.
- Nem tudom, mit hoz a holnap, de mondhatom, hogy én egy boldog ember vagyok - mondja Z. - A múltkor egy kislány a rovatban azt mondta, amit nem mondhat el senkinek, elmondja hát mindenkinek - engem ez annyira megkapott, hogy azonnal jelentkeztem. Mert valakivel, mindenkivel meg kell osztanom azt a kimondhatatlan, jóleső melegséget, hogy ne mondjam: boldogságot, amit érzek. Ha másról lenne szó, egy más korombeliről, azt mondanám, hogy nevetséges, érzelgős vén bolond. De magamról azért nem vagyok ilyen rossz véleménnyel. Tudja, amikor a rádióban hallom a slágert, hogy a szerelem nemcsak a fiataloké, mindig elégedetten rábólintok, mintha a szövegíró engem kérdezett volna. Mert nem is olyan egyszerű leélni egy életet úgy, hogy a szíved mélyén még mindig az első szerelem emlékét őrzöd. Tanyasi gyerek vagyok, öten voltunk testvérek: három nővérem és egy húgom született. Már csak ketten élünk. Rólam azt mondják, hogy fiatal koromban nagyon jóképű legény voltam. De ez volt az összes előnyöm mással szemben, mert nem voltunk se tehetősek, se iskolázottak. Ha volt munka az otthoni három hold földön, hát ott dolgoztam, ha nem volt, akkor napszámba jártam, mint minden szegény parasztlegény. Tudom, hogy minden öregember úgy mesél a fiatalságáról, hogy az sokkal szebb volt, mint a mai fiataloké. De állítom, hogy valóban szebb volt az életünk, mint a mai fiataloké. Mindennek tudtunk örülni, vasárnaponként együtt mentünk bálba, móvába jártunk egymáshoz, már nagyok voltunk, és még akkor is nyáresteken, ha behajtottuk és megetettük a jószágot, lemosakodtunk a kútnál jó hideg vízzel, s olyan jókat fogócskáztunk az úton, hogy öröm volt nézni.
A sorunk közelében húszan voltunk egyívásúak, fiúk lányok vegyesen, de nagyon összetartottunk. Volt a szomszédunkban egy lány, akinek a szülei jobb módúak voltak, az apja mesterember volt és egy kicsit másként éltek, mint mi, többiek. Nekem már kicsi korától kezdve nagyon tetszett a lány. Nemcsak hogy szép, de életre való, szókimondó, találékony, aki mindenkihez tudott igazodni. A soron szinte mindenki kedvence volt. Amikor befejezte a tanyasi négy osztályt, a szülei a városba íratták iskolába. De azért a mi barátságunk továbbra is szent volt és széttéphetetlen. Sihederként de sokat verekedtem érte a többi fiúval! Ahogy idősödtünk, a kapcsolatunk is elmélyült, a gyermekkori barátság helyét átvette az első szerelem. Abban az időben a szülei még nem nagyon figyeltek ránk, úgy tartották, még gyerekek vagyunk. Mire én katonasorba kerültem, ő már középiskolába járt és mindenki tudta, hogy tanárnő lesz belőle. Amikor megkaptam a behívót, akkor nyilallt először a szívembe a felismerés, hogy mi nem nagyon illünk majd össze. Tisztázni akartam a helyzetemet, elmentem a szüleihez és megmondtam őszintén, hogy szeretjük egymást és ha leszerelek, elveszem feleségül. Hát a szülei nem voltak éppen elragadtatva, különösen az anyja, aki kereken a szemembe mondta, hogy képzelem el az életünket, én még beszélgetni sem tudok azzal a társasággal, ahol az ő lánya forog majd. Az apja volt a mérsékeltebb, azt mondta, töltsem le a katonaidőt, a három év alatt majd elválik, ragaszkodunk-e még egymáshoz. A bevonulásom előtti estén aztán elvesztettük együtt a szüzességünket. Sírtunk mindketten és örök hűséget esküdtünk egymásnak. Katona lettem. De azzal a szilárd elhatározással öltöztem mundérba, hogy én ott kitanulok valamilyen mesterséget, hogy méltó legyek egy tanárnőhöz. Autószerelő lettem, amit civilként is elismertek és úgy is mentem nyugdíjba. Jöttek-mentek a levelek míg katona voltam, levélen keresztül tudtam meg, hogy terhes, de az anyja hallani sem akart arról, hogy megtartsa a gyereket. Csaknem egy hónapig könyörögtem a kapitányomnak, hogy engedjen szabadságra. De mire hazajöttem, a lány már megszakította a terhességet. Én akkor azt hittem, belehalok a csalódásba. Megbeszéltük, hogy ha leszerelek, elszökünk a faluból. Még 17 hónapom volt a katonaidőből, amit le kellett töltenem, de ennyi időt már nem bírt ki a lány. Még ma is őrzöm a búcsúlevelét, amelyben megírta, hogy a szülei találtak egy ,,jó partit', akivel majd össze kell kerülnie, ha diplomázik.
Hazajöttem, munkába álltam a városban, de sehogyan sem találtam meg az utat, amelyen haladnom kellett volna. Az esküvője napján úgy leittam magam, hogy a barátok talicskán toltak haza. Néhány évig Újvidéken élt a férjével, de a házasság nem sikerült, elváltak. Hazajött és itthon kezdett dolgozni. Mindent tudtam róla, de igyekeztem nem találkozni vele, mert úgy éreztem, ha meglátom, meghasad a szívem. Megnősültem én is, de gyerekem nem lett, hát öt év múlva elváltam. És akkor egyszer véletlenül összefutottunk a városban. Egy négy-öt éves kislányt vezetett. Én alig tudtam megszólalni, ő is sírt. Azt mondta, az életet nem lehet visszafordítani, az anyja meghalt már, de a gyerek miatt neki kötelessége a hűség. Én akkor csak azt mondtam neki: én addig nem halok meg, míg nem alszom még egyszer vele. Megnősültem másodszor én is, de gyereket már nem akartam. Így öregedtünk meg ketten a feleségemmel, megszoktuk egymást, és egyikünk sem hiányolta még a kezdetben sem a lángoló érzéseket. Múltak az évek, én mindent tudtam róla, azt is, hogy a lánya férjhez ment, hogy tízéves korában meghalt a fia, majd eltemette a férjét is. Tudja, nekem olyan volt az ő életútjának a titkos követése, mintha ez valami mennyei küldetésem lett volna. És ne nevessen, de mindig arra a fogadalmamra gondoltam, amit a véletlen találkozás alkalmával tettem neki. Közben nyugdíjasok lettünk, nekem két évvel ezelőtt volt egy komoly műtétem és az orvos javasolta, ha anyagilag tehetem, legalább évenként menjek el gyógyfürdőbe. Így volt ez az idén is. A feleségemnek nem volt kedve velem jönni, egyébként a húga is megbetegedett, mellette maradt, hogy ápolja. Valahogy nekem is elment a kedvem az üdüléstől, de az orvos azt mondta, nagyon jót tenne nekem. Egy délután a műhelyemben rakosgattam a régi holmimat és a katonaládában megtaláltam a lány búcsúlevelét. Akkor elhatároztam, elmegyek a gyógyfürdőbe és a két hetet az emlékeimnek szentelem. És a fürdőben találkoznunk. Tiszta véletlenül, de ha jól meggondolom, ezt a sors rendezte meg nekünk. Életem legszebb két hetét töltöttem el a nyáron. Nincsenek nekem már terveim, végigjárom az utam, ahogy illik egy öregemberhez. De az ígéretemet beváltottam. És úgy őrzöm ezt a kis boldogságot, mint egy törékeny madárkát. És őszintén mondom: most már meghalhatok.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..