— Nem tudom, hol és hogyan kezdjem — mondja megkönnyebbülve, miközben kezeit összekulcsolva az ölében tartja. — Látom, a kezemet keresi tekintetével. Azért dugtam el őket, mert ékesen tanúskodnak arról, hogy otthon én vagyok a szemétkihordó, a kazánfűtő, az éppen soros mindenes. Tudja, a frizurámat, az arcomat magam is rendbe tudom szedni, de a kezemmel nem tudok mit kezdeni, hiába a kézápoló. Nem szégyellem a koromat, nem a májfoltok zavarnak, de attól irtózom, hogy nyitott könyvként beszélnek az életemről. Mert ez nem volt mindig így. És állítom, hogy azok, akik alulról kecmeregtek felfelé, sokkal nehezebben viselik el, ha ismét az élet margójára kerülnek. Erre magam vagyok a példa.

Egy rendkívül szegény, tanyasi családból származom, ahol egyetlen könyv, rádió nem volt. A majdnem állandóan részeg apám szónoklását hallgattuk esténként, vagy anyám sopánkodását, amelyet szegényes szókincséből állított össze, és mindig azt ismételte. Biztosan jó emberek voltak, de nem nagyon tudták, mit kezdjenek a két gyerekükkel. Én a bátyám után négy évvel születtem. Anélkül nőttünk fel, hogy valaki irányított, okosított volna bennünket. Nyolc osztályt fejeztünk be. A bátyám elszegődött egy kovácshoz inasnak, én maradtam a nyolc osztály mellett. Nem láttam ugyan, mások hogyan élnek, de tudtam, hogy én nem úgy akarok, mint a szüleim.

A bátyám a katonaság után megnősült, és szerencsére a felesége is hasonlóan gondolkodott az életről, mint én. Így nem volt nagyon nehéz, hogy a szüleinket rábeszéljük, adják el a kis, vert falú, tanyasi házat, és költözzünk a városba. Apám véleménye már nem esett nagy súllyal a latba, annyira tönkretette az alkohol, hogy nem tudott értelmesen gondolkodni. Anyámnak mindegy volt. Ott volt a menye, aki átvette tőle a háziasszonyi teendőket, így ő nyugodtan szentelhette idejét a templomba járásnak, mert az lett a rögeszméje. A városban egy állami házat béreltünk, melyet tíz év után megvett a bátyám — kölcsönre. Én a városban cseperedtem nagylánnyá. Nem voltam húszéves, amikor dolgozni kezdtem egy gyárban. Gabonafélék magját szelektáltam, ez rengeteg porral, nehéz munkával járt. Itt ismertem meg a férjemet, aki traktorista volt. Elég gyorsan összeházasodtunk, és az isten is úgy akarta, hogy a férjem is egy jobb, tartalmasabb életre vágyjon. Ő rengeteget dolgozott munka után is, és lassan elkezdett gyűlni a pénz egy álom megvalósítására. Egyéves volt a fiam, amikor először mentünk tengerre. Apám nem élt, ezért úgy gondoltam, elvisszük anyámat is, pihenjen egy kicsit, lásson világot. Ráállt az utazásra. De a tengeren nem volt hajlandó a vízbe menni, nem akart fürdőruhára vetkőzni. Valahogy rábírtuk, hogy legalább sétáljon a sós vízben, jót tesz a visszeres lábainak. Levetette ugyan a ruháját, de rajta maradt a széles vállú, hímzett vászonkombinéja, abban ment a vízbe, de elesett. A hullámok felkapták a kombinéja alját, és az anyám ott ült sivalkodva a parton — olyan volt, mint egy tengeri szörnyeteg a vízen lebegő ruha közepén. Meghaltam a szégyentől. Soha nem vittünk magunkkal senkit a családból. Mi lassan kapaszkodtunk felfelé. Házat vettünk, majd autót, és a lányunk is megszületett. Iskolába járattuk őket, én megtanultam, mi az, hogy kozmetikus, manikűrös, hogyan kell hajat festeni, milyen színű ruhához milyen táska és cipő illik. Egyszóval, már voltunk valakik. Tudja, ilyenkor az ember nem gondol arra, honnan indult. A gyerekeink már felnőttek. A fiunk rossz társaságba keveredett, és három év börtönre ítélték. Mivel még legény volt, a család vagyonából kellett kárpótolni azt, akit megloptak. És persze viselni a bírósági költségeket. Majdnem teljesen tönkrementünk. Két évig ismét azon a szinten éltünk, mint lánykoromban. Engem rokkantsági nyugdíjba tettek, de a férjem alig egy év alatt ismét megemelte a család életszínvonalát. Én megint adhattam a sógornőmnek a használt holmijaimból. Szégyellem, de mindenhez hozzáfűztem, hogy bizony, nekik is lehetne, ha egy kicsit többet igyekeznének. Hazajött a fiunk, megnősült, ám a férjem hirtelen meghalt. Csak akkor derült ki, hogy a visszaszerzett jólét kölcsönökre épült, melyeket a halála után azonnal vissza kellett adni. Ráment a kocsi, a drága szerszámok, még a bútorzat egy része is. A fiunk ismét börtönbe került, és a felesége elvált tőle. Külföldre ment, és nekem „ajándékozta” a másfél éves unokámat. Már iskolás. Ketten küszködünk, mert a fiam is külföldre ment a börtön után. Most a sógornőm hozza a gallyakat, azzal fűtöm télen a kazánt. A mókuskerék, az „egyszer lent, máskor fent” megtanított, hogyan kell hajat festeni, manikűrözni. De a rongyrázásról magamnak kellett leszoknom, ha élni akartam az unokámmal.