Talán emlékeznek rá az olvasók, hogy amikor a nyári TAKT (Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor) rendezvényről írtunk, beszámolónkban többek között Sinkovics EdE képzőművész neve is elhangzott. Ő ugyan nem a művésztelep témájában merült el, mégis nagyon tevékenyen dolgozott a táborban. Ennek a — részben itt folytatott — munkának, illetve az ezt megelőző több hónapos alkotófolyamatnak a fotódokumentációjából nyílt kiállítás decemberben Nagybecskereken.
Beszélgetés Sinkovics EdE képzőművésszel a közelmúltban megnyílt kiállítása kapcsán
A vajdasági, dreai (mileševói) származású, jelenleg Budapesten élő, de mindinkább Nyugatra tekingető művésszel a kiállítás koncepciójáról beszélgettünk, valamint arról, hogy milyen alkotói utat járt be ez idáig.
* A nyáron két és fél hónapot töltöttél az Egyesült Államokban, New Jersey államban, Trentonban. Hogyan kerültél ki?
— Tom Szaky meghívására mentem ki, aki a világ egyik legizgalmasabb hulladékgyűjtő cégének, a Terra Cycle-nek a tulajdonosa. Újrahasznosít mindent a cigarettacsikktől kezdve a használt pelenkán, a chipses zacskón, samponos flakonon át a fogkeféig, és mindebből egy óriási „socialmedia” bizniszt teremt. Valójában arra ösztönzi a nagy cégeket — ildomosan —, hogy fizessék ki a saját termékeik után maradt hulladék begyűjtését, postázását és a feldolgozás fejlesztését. Ennek a hulladéknak 3%-ából design-, úgynevezett upcycled termékeket gyártanak, a többi recycled, vagyis újrahasznosított termékkel pedig ő üzletel. Immár több mint húsz országban működik a cége, és 60 millió ember gyűjt neki szemetet. Minden chipses zacskóért ad két centet, mely viszont nem az illető számlájára kerül, hanem egy általa kijelölt civil szervezetnek, iskolának, intézménynek folyósítják. A cégek pedig fedezik az összes költséget a hulladékok begyűjtésére és feldolgozására — ennyivel kevesebbet áldoznak marketingre, viszont oda tehetik a Terra Cycle logóját a csomagolásra. Szóval egy fiatalos, dinamikus, zöld vállalkozásról van szó, mely közben egy nagy kapitalista „buli”. Tom magyar származású, gyűjtőként ismerkedtem meg vele. Tavaly felkerestem, mondtam, hogy egy kicsit szűkös nekem Magyarország, szívesen kimennék, dolgozhatnánk valamit együtt. Így indult az együttműködés.
* Milyen projektumon dolgoztál?
— Tom már korábban is említette nekem, hogy a Harper Collins kiadó készít róluk egy könyvet, mert érdekesnek találja a cég történetét. Ennek a könyvnek a tizen-egynéhány fejezetéhez — mindegyik egy-egy hulladékról szól — kellett nekem valamilyen illusztratív munkákat készítenem.
Gondolkodtam, hogy mit lehet kezdeni egy (el)használt amerikai postászsákkal. Vastag, durva anyaga rinocéroszbőrre emlékeztetett, ezért csináltam belőle rinocérosz-domborművet. Aztán folytattam a cigarettacsikkes képekkel, a Nespresso kávékapszulákkal és az autógumikkal, majd következett a száj- és fogápolási hulladék, az üveg, a papír, a puha- és nehézfémek újrahasznosítása, mindegyikből készítettem egy-egy alkotást.
* Az egyik ilyen munkát a TAKT-on készítetted el. Melyik volt ez?
— Az utolsó fejezet, az organikus szemét anyagára nem jutott időm Amerikában, ezért kitaláltam, hogy a TAKT-on fogom befejezni ezt a projektumot. Az organikus alkotás szalmából, kukoricaszárból, lenvászonból, csutkából, nádból, kenderből, katonabakancsokból, vagyis bőrből készült. Egy negatív hőst, a Batman-trilógia utolsó részében felbukkanó fő gonoszt formáltam meg. Készítettem mellé kis legófigurákat is. Mindennapi élettörténeteket játszottam velük a tanyán, lefotóztuk, ahogyan csónakáznak, stoppolnak, bevásárolnak, mondhatni: megismerkednek a vajdasági élettel. Az erről készült fotódokumentációt küldtem a könyvkiadónak, és ezt, illetve az egész projektumot mutatom be a kiállításon is.
(Triznya Dóra felvételei)
* Milyen volt Amerikában dolgozni?
— Egy kicsit olyan, mintha szanatóriumban lettem volna valamilyen terápián. Az első munka után szabad kezet kaptam, csak jeleztem Tomnak és a marketingigazgatónak, hogy mit tervezek, ők pedig engedélyt adtak rá. A projektumot úgy kellett elkészíteni, hogy időtálló legyen, mert a hulladéknak ezt a fajta pozitív tartalmat kellett sugallnia. Valójában azon dolgozol, hogy elfogadtasd az emberekkel a szemetet mint saját terméküket: „Igen, ezt mi csináltuk.” Asszociáljanak a szemétre, mert most meglehetősen mostohán bánnak vele, eldobják. De mi történik azzal, amit kidobsz? Szerintem ez az ügy még nincs tisztázva... Mivel magam is zöld meggyőződésű vagyok, vállaltam, hogy marketinganyagot készítek a cégnek, egy ilyen munkában részt venni pedig nagyon jó. Más szempontból is fejlesztően hat: minden pörög, nincs bürokrácia, mely hátráltatná a projektumokat. Nagyon sokat dolgoztam, szinte alig sikerült kimozdulnom, New Yorkba is csak egyszer utaztam el egy kiállításmegnyitóra, de már ez is elég volt ahhoz, hogy a kurátorokkal, szervezőkkel való megismerkedés után újabb meghívásokat kapjak. Jövőre egyebek közt egy fegyverkezésellenes kampányhoz készítünk installációt, és minderre a hulladék égisze alatt kerül sor.
* A beszélgetés elején említetted, hogy Magyarország számodra beszűkült. Mit értesz ezen?
— Én a művészetemben eddig is megjegyzéseket tettem olyan dolgokra, amelyeket nem tartok ésszerűnek. Erről szóltak az aktuálpolitikai reflexióim is. Tapasztalatból beszélek ezekről a dolgokról, hiszen Milošević idejében is megéreztem, hogy háború lesz. Pedig akkor jól éltünk, és engem hülyének néztek. Nem is tudom, mit éreztem. Csak figyeled, hogy milyen információk csapódnak le, sakkozol az adatokkal, és prognosztizálsz. Olyan, mint az időjárás-előrejelzés, ki lehet olvasni. Látod, hogy egymást követik a gazdasági botrányok, a stadionépítések, a kultúrától való pénzelvonás és a társadalom általános morális lezüllesztése — ami persze jó ideje tart Magyarországon, de most kulminál. Már Churchill is megmondta a háborús időkben, hogy nem vonnak el pénzt a kultúrától, mert akkor nem lenne miért harcolni. Magamnak is sokszor feltettem már a kérdést, hogy érdemes-e manapság „lírai művészettel” foglalkozni Magyarországon, ilyesmivel fárasztani magad egy korántsem lírai helyzetben.
* Mindig arra reagálsz, ami éppen körülvesz?
— Reflektálok, és így az aktuális politikai helyzet is belefolyik a vizuális analízisembe. Én sem örülök neki, mert nagyon sok energiát emészt fel, de hát cseszd meg te azt az országot, ahol a politikai művészetnek nincs létjogosultsága! Mert ha a politikai művészetnek nincs létjogosultsága, akkor ott nincsenek műfaji különbségek. Ahol nincsenek műfaji különbségek, ott nem beszélhetünk művészetről. És ahol nincs művészet, ott nincs miről beszélni. A környezetszennyezést figyelem. Korábban a politikai szeméttel foglalkoztam, most meg az indusztriális és organikus hulladékkal — próbálod a környezetedet rendben tartani. Környezetvédelemnek is lehet nevezni, s hogy ezt művészetben csinálod vagy szociális, társadalmi ügyekben, mindegy. Tom szerint a szemét szexi, sokkal izgalmasabb annál, mint ahogyan az emberek kezelik, hogy ott a kuka, és lesz vele, ami lesz. Azt mondja, neki jó, ha szemetelnek, mert ő abból él, de nem ez számít, hanem nem kellene ennyit fogyasztani...
