Az előző beszámolómban meséltem Miskóról, a szelíd vadkanról, akit egy bekerített vadászterületen próbáltunk „visszavadítani”, ám nem jártunk sikerrel. Idővel ugyan területet foglalt magának, de továbbra is kedvelte az emberek közelségét. Persze nem mindenki tudott Miskó „háziasításá”-ról, ezért sok favágót megijesztett, amikor a semmiből megjelent, és csámcsogva haverkodni próbált.
Nekünk abban az időben voltak lovaink, és amikor télen mindent belepett a hó, sokszor lovas szánkóval hordtuk szét az eleséget. Ilyenkor a vad már az erdő szélén leste az adagját. Sokszor azt sem várták meg, hogy a szánkó eltűnjön a fák között, máris hozzáláttak az evéshez, Miskó pedig a maga százhúsz kilójával rontott oda, nem kis riadalmat okozva az éhes vadak között. A simogatásról és a vakargatásról igyekeztünk leszokni, de néha váratlanul megjelent, és kiprovokálta a szeretetet.
Történt egyszer, hogy olyan vendégvadász érkezett hozzánk, aki előszeretettel kérkedett a bátorságával. Egy alkalommal, amikor a vadőrrel muflonra mentek vadászni, útközben végig a vadászkalandjairól mesélt, melyekben mind a bátorsága és a találékonysága domborodott ki. Fel-ültek az egyik magaslesre, melynek környékére szívesen járnak a muflonok, és várták a jó szerencsét. Jöttek is azok nemsokára, emberünk pedig szó szerint bezsongott, ám a nagy izgalomban a puska is kiesett a kezéből, és azt sem tudta, mit csináljon. A vadőrünk nyugtatgatta, csitította, majd a megfelelő pillanatban kiválasztotta a golyóérett egyedet, és csendben odasúgta neki, hogy most már lőhet. A lövés eldördülte után a vendég azonnal felpattant, és már mászott is lefelé. Egy tapasztalt vadász ilyet sohasem csinál, hiszen mindig várni kell egy rövid ideig, mert ha a vad csupán megsebesült, mi pedig felijesztjük, abból nagy baj is lehet. A kisebb gond az, ha a sérült vad elszalad, és meg kell keresni, ám nagyobb a probléma, amikor az utolsó erejét összeszedve megtámadja a vadászt. Sokan pórul jártak már így. Hiába kiabált a kollégám utána, hogy ne menjen sehová, maradjon a helyén, hősünk se nem látott, se nem hallott. Puskáját a lesen hagyva rohant az addigra már kimúlt muflonhoz, majd örvendezett és ömlengett önnön ügyességén. A ricsajra Miskó is előkerült, és élelmet sejtve boldogan futott vadászunk felé, akinek az öröme a vadkan láttán azonnal elszállt, azt sem tudta, mi tévő legyen. Torkán akadt a szó, elfehéredett, és rezgő ajakkal próbált segítségért kiáltani, de csupán valamiféle nyekergést tudott kipréselni magából. Vadőrünk tudta, ki érkezik dübörögve, ezért félrelökte a remegő vadászt, és hősként kurjongatva hadonászott a kalapjával, amíg a „fenevad” le nem lassított, és csodálkozva meg nem állt. A vadőr kihasználva az alkalmat, megfogta a muflon lábát, és húzni kezdte a les felé. Ekkorra a hős vadásznak is visszatért a hangja, és sivalkodva könyörgött, hogy hagyják a vadat, ahol van, nem ér annyit, hogy egy vadkannal küzdjenek meg érte! Kifizeti a trófeát akkor is, ha a vaddisznó elviszi. Másszanak vissza a biztonságos magaslesre, kérjenek telefonon segítséget a vadászházból, és menjenek már haza. Vadőrtársam azonban akkor jött bele igazán a színjátszásba. Zsebkését előkapta, és vadul hadonászva rohant az akkor már valóban ijedt vadkan felé, szitkokat szórva zavarta vissza az erdőbe. A vadászat szerencsés véget ért, ám a hős vadász nem jött többet.