Horváth Emma tanárnővel a versmondásról, a jó vezetőről, a szárnyas lovon járókról, közönyről, ismeretlen földről, egykori diákokról, a mélységről, a színek és a formák birodalmáról, a lélek mozaikkockáiról beszélgettünk. Tettük mindezt abból az alkalomból, hogy nemrégiben Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki.
* A Tanárnő szerint mi a versmondás, s hogyan lesz valakiből jó versmondó?
- A verseket eleinte énekelték. Nemcsak olvasták, hanem előadták. Ezért van az, hogy a versbeszédnek is van dallama. A konkrét kérdésre válaszolva abból tudok kiindulni, amit a közönségtől hallottam a versmondás definiálásáról. A közönség jó része már előre elolvassa a verseket. Az igazi katarzist viszont általában nem ekkor éli át, hanem akkor, amikor a versmondó ott fent kibontja a verset, s ezáltal a hallgató abban megtalálja - a sok csomagolás mélyén - azt az ékszert, amelyre rácsodálkozik. Hálával tartozik a verselőnek, hogy segített neki mindezt megélni. Természetesen olyan versmondás a világon nincs, amely egy vers összes mélyrétegét képes egyszerre felmutatni. Ahogyan a valóságot sem lehet teljes egészében ábrázolni, úgy a versmondás sem képes arra, hogy minden réteget bemutasson. A kommunikáció maga: gondolatközlés, ezért a versmondónak bele kell ágyazódnia a versbe, s úgy kifejezni azt az egy vagy két réteget, amit fontosnak, aktuálisnak tart, vagy ami éppen a versmondó lelkét abban a pillanatban megérinti. Ekkor lesz jó a versmondó. Sokan azt mondják, nem szabad túl fiatalokra rábízni komoly verseket, mert nem tudják hozni ezeket a rétegeket. Ez igaz. Ellenben nem hiába élt a régi iskolarendszer azzal a gyakorlattal, hogy igen komoly verseket is tanultattak a fiatalokkal. Ennek a gyümölcse később érik be. Személy szerint ezért tartom jónak a Himnusz és a Szózat versenyeket, még akkor is, ha sok vonatkozásában nem értik is azt meg a gyerekek. A lényeg megmarad, majd később magától előjön. Olyan, mint egy batyu a népmesében, amiben ott van a hamuban sült pogácsa. Ez ott marad, megmarad. Később eszébe jut, része lesz az egyéniségének. A versmondás lényege szerintem tehát abban van, hogy segítsen a hallgatónak, hogy élvezze a verset, hogy katarzist éljen meg.
* A jó versmondónak jó tanárra, jó vezetőre van szüksége. Milyen módon, milyen technikákkal lehet egy versmondót elvezetni a versek érzelmi birodalmába?
- A Csáth-körben az elmúlt negyven évben rengeteg ember megfordult. Ezek közül - és senkit sem akarok most ezzel megbántani - a két kezemen meg tudom számolni a valódi tehetségeket. Meggyőződésem szerint bárki lehet jó versmondó - ami nem annyit jelent, hogy egyben művész is! Hogy a fátylakat fellebbentsük a csodáról, ahhoz egy értelmes ember kell. Egy figyelő, akaró, kitartó ember. Ha vállalja, hogy végigviszi ezeket a stációkat, azt, hogy kijavítsák, hogy önmagával küzdjön, vállalja, hogy netán felsül - akkor egy idő után nagyon talpraesett, bátor, jó kiállású versmondó lesz, aki képes kultúráltan és néha-néha ihletetten előadni egy verset. Az ilyen emberekkel való foglalkozás elengedhetetlen egy olyan színpad esetében, amelynek gyakran vannak előadásai, mint nekünk az Életjel pódiumán. Ezt képtelenség csak szikrázó tehetségű emberekből fenntartani. Nekünk tehát elengedhetetlenül szükségünk van arra, hogy ezek az értelmes, okos, kitartó emberek vállalják azt, hogy verset mondjanak. Hozzám nagyon különböző indíttatásból jönnek a versmondók, s ez így jó, így természetes. Sokszor azzal a ténnyel is meg kell küzdeni, hogy az ún. szárnyas lovon járók gyakran nem is szeretnek gyakorolni, nem engedik, hogy beleszóljanak a munkájukba, evidens dolgokat sem fogadnak el. Néha megeszesednek, s mérlegre teszik mindazt, amit nekik mondok. Egyedül ugyanis nem lehet maradéktalanul felkészülni, fontos, hogy meghallgassuk a kívülálló véleményét, mert az olyan, mint a tükör. Jobban átjön a rámpán a gondolat, vagy az érzelem, ha a szavaló elfogadja az instrukciókat. Nem szabad viszont senkinek sem letörni a szárnyát. Ezért az instruktor, a vezető csak megmondhatja a véleményét, de nem erőszakolhatja rá soha senkire sem. Nagyon szomorú példa - mert Basity Petrára szeretnék utalni, aki nagyon fiatalon egy Nagy László-verset választott. Akkor azt mondtam, hogy ez neked nem való. De, ő ,,akkor is, igenis, akarom!” És így volt Weöres Sándornak Az éjszaka csodái című versével is. Ez a ,,mégis, csak azért is, igenis akarom!” bejött Az éjszaka csodáinál, Németh László esetében viszont nem - abban nekem volt igazam. Szóval azt akarom mindezzel mondani, hogy nagyon-nagyon óvatosan kell kezelni ezeket a kérdéseket. Nagyon sok türelemmel, emberek iránti szeretettel, empátiával kell ezt az egész munkát koordinálni.
* Néha még a közönnyel is megküzdve...
- Nagy-nagy akarással várakat is be lehet venni. A mindenkori vezetőre hivatkozva, egy profán hasonlattal élnék most: ,,Mint a paradicsom mellett a karó.' Mert az nem lehet, hogy a paradicsom ide nyaklik, oda nyaklik. Ha az megvan, s ezen értem azt is, amit tőlem annyiszor megkérdeztek egy-egy sikertelen próba után: miért marad, ha senki sem jött ma ide? Erre csak azt tudtam és tudom válaszolni, hogy én maradok. Ebben az időszakaszban - hattól-nyolcig vagy nyolctól-tízig ide bárki bejöhet, elkéshet: én itt vagyok. Nem zárt ajtókra talál.
* Négy évtized távlatából hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Miért gondolták akkor úgy, hogy valamit tenni kell, valami módon meg kell mozgatni a ,,poros, toros, boros Szabadka” szellemi életét, szellemi világát?
- Nagyon nem szeretem ezt a gondolatot, még akkor sem, ha Kosztolányi mondta. Ez a város mégiscsak sok embert adott a szellem világának. Ha a kezdetekről kell beszélnem, akkor említenem kell az Ön édesapját, aki éppen az Ön által is említett gondolattal álmodta meg és harcolta ki az Életjel megszületését. 1964-ben tértem haza külföldről, s tanítani kezdtem. Anyám azzal fogadott, hogy miért nem megyek el az Életjel előadásaira? Elmentem. Az első gondolatom az volt, hogy verset szeretnék mondani. Megkerestem az édesapját a 7 Nap szerkesztőségében. Azt válaszolta, hogy majd értesít. Elég hosszú idő telt el minden válasz nélkül, míg egyszer véletlenül össze nem futottam vele, s rá nem kérdeztem az Életjelre. Ezután már személyesen jelentem meg az Életjel pódiumán - versmondás, felolvasás formájában. Ez 1965 tavaszán lehetett. Egy bizonyos idő után az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha gyerekek is mondanának verset. Az édesapja ebben a kérdésben felemás állásponton volt. Egyszer az egész előadás fiatalokból állt, s ez nagyon jól sikerült. Ha nem tévedek, egy Füst Milán-est volt ez. Ekkor született meg az ötlet, hogy a Csáth Géza Művészetbaráti Kör az Életjel keretében mint ifjúsági irodalmi színpad tevékenykedjen. Ez nekem egy valódi terra incognitának - ismeretlen földnek - tűnt, sokáig hezitáltam, hogy vállaljam-e az ezzel járó felelősséget. Végül igent mondtam. Az Életjel pódiumának is jót tett mindez. Az ifjúság bevonzott egy bizonyos közönséget. Vonzotta a szülőket, a barátokat, az osztálytársakat. Még akkor is, ha előadás közben kisétáltak.
* Az évtizedek során számos generáció nőtt fel. Többen befutott színészek, ismert személyek lettek itthon, Magyarországon. Kiknek a pályafutását követi tovább, kikre emlékszik legszívesebben?
- Mivel ezt a kérdést nem adta fel nekem házi feladatként, hogy utánanézzek, így attól tartok, hogy igazságtalan leszek valakivel. Tíz, tizenkét olyan személy van, akiről tudom, hogy színész, bemondó lett, vagy valamilyen más területen dolgozik a kultúráért. Szabadkán él a mai napig Sziráczki Katalin és Kalmár Zsuzsa. Tallós Zsuzsa sajnos eltávozott közülünk. Újvidéken Banka Lívia és László Sándor. Úgy vélem, Sándor jó nevelője az új nemzedéknek. Keszég László Magyarországon van, s nagyon örülök annak, hogy színész és rendező. Kákonyi Tiborról sajnos nem tudok semmit. Némedi Imre, Korhecz Imola és Basity Gréta életútját is figyelemmel kísérem.
* Weöres Sándor és Pilinszky...
- Akármikor kérdeztek, mindig azt mondtam, hogy nehéz kedvenc költőt választanom. Úgy vélem, nem is lehet. Ha Pilinszkyről beszélünk, akkor azt tudom mondani, hogy van benne valami hihetetlen mélység. Szinte megszédül az ember attól a mélységtől, amit ő ad. Mindenki a játékos Weörest ismeri, ő maga pedig a nyelv csodálatos ismerője. Ezzel ismét nem mondok újat, de hát ha úgy tekintünk ezekre az emberekre, mint egy tájra, akkor Pilinszky maga a kopár, szépségében mégiscsak megrendítő táj. A weöresi táj viszont olyan, mint amikor Kanadában leégnek az erdők, s már másnap telítve van az a leégett terület sok-sok virággal. Az ő világa is ilyen burjánzó: ezer szín és ezer forma. åket nagyon szeretem, de nagyon sok más költő van, akit szintén. Versek szerint. A költők verseit szeretem. Az emberi lélekre a versek úgy rakódnak rá, mint a sziklakertre a moha. Így teszik a lelket színesebbé, így takarják el annak fájdalmas szürkeségét, kopárságát, mindazt, ami benne, bennünk rejlik.