Például a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának háza táján. Az első bemutató, Szép Ernő Lila ákáca valószínűleg sok nézőt vonz majd a nézőtérre, hiszen egy kedves történetről van szó szerelemmel, vágyódással, „Kászinóval”, egy csacsi Csacsinszkyvel s azzal a bizonyos Tóth Mancival. Az előadást Sebestyén Aba rendezte.

A szerző felvételei

„Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj…” Ha más nem is, a címről ez a sláger biztosan mindenkinek eszébe jut. Hát én is ezzel a néhány sorral a fülemben ültem be a nézőtérre. A sztoriról rémlett, hogy nincsen túl boldog, cukormázas vége, de felidézni nem tudtam magamban, hogy pontosan miről is szól, hagytam, hogy felfrissítsék az emlékeimet. Tehát: egy reménytelenül szerelmes férfiról mesélnek ezek az ákácok, Csacsinszky Pálról, aki egy bizonyos nagyságos asszonyba, Lolába szerelmes (Kalmár Zsuzsa), de halálosan. Éppen őt várja a ligetben, amikor belebotlik Tóth Manciba (Pámer Csilla), a bájos fiatal lányba, aki természetesen azonnal beleszeret a fess fiúba — annak ellenére, hogy az szinte észre sem veszi. Manci táncosnő lesz a Casinóban, ahol aztán megint találkoznak. Pali tovább udvarol Lolának, ám amikor rájön, hogy milyen könnyűvérű a bizonyos nagyságos asszony és kedves férje, bizonyos nagyságos úr (Csernik Árpád), lemond róla. Manci mellett vigasztalódik, ám még nem tekint rá nőként, csak barátként. S ahogy az egy romantikus drámában már lenni szokott, észrevétlenül beleszeret. Annyira észrevétlenül, hogy mire ezt tudatosítaná magában, Manci már messze, Oroszország felé zötyög egy vonaton. Palika pedig ekkor döbben rá, s mondja ki azt a bizonyos mondatot, amely szerint ott volt a boldogság végig a kezében, csak nem vette észre, hiszen valami kielégíthetetlen vággyal kergetett egy délibábot. A regény szerint ez egészen pontosan így hangzik: „Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.” 

Dióhéjban ennyi a történet.

Szép Ernő népszerű költő volt, aztán divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak. Egy időre megfeledkeztek róla, most viszont mintha a színházak kezdenék újra felfedezni. Ő tekinthető a modern, abszurd irodalom hazai előfutárának. Egyik legkiválóbb alkotása a Lila ákác — ezekkel az ízes, szándékosan magyartalan és rá oly nagyon jellemző szófordulatokkal — vegyíti kora népi és városi nyelvét némi petőfiséggel és a Nyugat nyugat-európaiságával. Hallgatni is jó tehát a dialógusokat és monológokat, hiszen távol áll az erre a korra jellemző klasszikus szövegektől. Egészen mainak tűnnek, s élethűen adják vissza az I. világháború előtti, úgynevezett békebeli Budapest hangulatát. A társasági élet, a ligetben tett séták, a korzózás világát, a Gerbeaud és a Casino, az úriasszonyok és a könnyű kis táncosnők, a kártyások, az iszákosok, a párbajozók, de főleg a halálosan szerelmesek időszakát.

Szép Ernőt mindenki szerette és nagyra becsülte, aki ismerte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot — olvasható életrajzában.

A színészek úszkálnak a szerepekben. Pálfi Ervin egyszerűen zseniálisan szenved, és valóban bravúrosan lesz egyre szerelmesebb, miközben kijelenti, hogy nem az. Imádtam. Pámer Csilla is csodálatosan hozza Mancika naiv szerelmes szemeit. És nagyon jót alakít Mezei Zoltán Angelusz papa (hangosan röhögtem a nézőtéren), valamint Fülöp Tímea Arany Hédi szerepében is, aki nagyon NŐ a színpadon. Sőt, a mellékszerepet játszó Baráth Attila és Hajdú Tamás is kiváló. Csernik Árpád, azaz bizonyos nagyságos úr pedig úgy sétáltatja a kis táncosnőt, mintha világéletében csak korzózott volna. Kalmár Zsuzsa is röpdösött, szóval valóban látszott, hogy a színészek élvezik ezeket a békebeli karaktereket.

És én is élveztem őket, magával ragadott a történet. Szép Ernő karakterei nagyon szerethetőek, s a darab végén sokan elmorzsolnának egy-két könnycseppet, és fel is sóhajtanának. Azért a feltételes mód, mert nálam is bentmaradt a könnycsepp is, és a sóhaj is, hiszen a rendező valamiért így akarja. Nem úgy fejezi be, ahogy elvárnánk. És sajnos ezzel valahol a happy end és a szomorkás vég között maradunk a levegőben lebegve. Eldönthetetlenül. Ez nekem ott, azon az estén nem esett jól, de ezzel nem azt állítom, hogy rossz megoldás született, csak vágytam volna valami másra. Mint Mancika a Palira. De az nem vette észre. Az előadás vége pedig nem talált meg. Nem találkoztunk.

Gyorsan újra is néztem otthon a könyvből készült filmeket (mindkettőt Székely István rendezte). Az egyiket 1934-ben, a másikat 1972-ben mutatták be. A korábbi természetesen happy enddel végződik, Mancika mégsem utazik (nem nagyon lehetett ekkor még nem boldog véget kanyarintani egy filmnek, ha azt szerették volna, hogy sikeres is legyen), a Halász Judittal és Bálint Andrással a főszerepben készült másikban viszont nincsen vidám egymás karjaiba való borulás, de az ember valamiért depressziós sem lesz, csak egy kicsit szomorkás. Bálint András úgy sétál el a ligetben, hogy azt érezzük, jó, majd a lány után megy, vagy ő hazajön, nincs itt gond, és hát végre rádöbbent a főszereplőnk, hogy mit is érez ott legbelül. Talán ez a vég tetszett legjobban.

Az előadás szereplőgárdája: Pálfi Ervin, Pámer Csilla, Csernik Árpád, Kalmár Zsuzsa, Mezei Zoltán, Körmöci Petronella, Hajdú Tamás, Baráth Attila, Fülöp Tímea, ifj. Kucsera Géza, Sziráczky Katalin, Szilágyi Nándor. A díszlet- és jelmeztervező Kupás Anna m. v., a zenei munkatárs ifj. Kucsera Géza, aki egyébként színészként is megjelenik a színpadon, hiszen egy cserépnyi ákácot kísérget, vezetget a jelenetek között, mint egy múltbeli (jövőbeli?) szellem, illetve zongoristaként is színpadra ül. Az előadás dramaturgja Brestyánszki B. Rozi, a súgó-ügyelő Kulhanek Edina, a rendező asszisztense pedig Kocsis Valéria.

Nézzétek meg az előadást, biztosan szeretni fogjátok. Utazzatok vissza az időben, legyetek egy kicsit Csacsinszkyk és Mancikák meg Hédikék, sétáljatok ligetekben, és táncoljátok át az estét a Kászinóban.

Még több kép:▼