Még egy adag jóindulattal sem lehet rámondani, hogy ápolt, pedig az előzetes telefonos megbeszélés alapján egy idős úriembert vártam a találkára. A beszélgetés során aztán rácáfolt a külsejére, mert minden mozdulata, minden mondata bizonyította, hogy ez a hetvenéves férfi valamikor számított valakinek a környezetében. Egész életében másokat mentett, így nem volt elég ideje önmagával törődni, vallja.
- Egy olyan ember, aki legalább idős korára megtanul valamit az életben, most azt mondaná, hogy ez a beszélgetés azért történik, mert végre rájött, hogy nem érdemes másokért áldozatot hozni - mondja, miközben belemosolyog hófehér szakállába. - Én akkor vagy nem vagyok elég idős, vagy nem vagyok elég okos, mert nem ilyen célból akartam ezt a beszélgetést. Én inkább azt szeretném tudatosítani az emberekben, hogy igenis érdemes kiállni másokért még abban az esetben is, ha az ember nem kap semmiféle fizetséget érte. Mert ez a segíteni akarás, ez az együttérzés tesz bennünket emberré még abban az esetben is, ha a kiállásunkat nem érdemli meg az, akiért tesszük. Bennem valóban nincs egy szemernyi teátrálisság sem, én valóban őszintén hiszek abban, hogy csak egymást segítve érdemes élni. Különösen a mai világban, amikor az emberek már annyira elrugaszkodtak egymástól, hogy szinte észre sem veszik, hogy mellettük zajlik az élet. A megboldogult nővérem fiatal korunkban sokszor mondta, hogy az édesapánk hivatása énrám nyomta rá legjobban a bélyegét. Az apám ugyanis református lelkész volt. Egy olyan félig pap, félig művész, de alapjában véve egy életvidám, bohém lélek, aki úgy tekintett a családjára, mint egy véletlenül hozzácsapódott embercsoportra, amellyel együtt kell élnie. Nem volt ő se rossz lelkész, se rossz apa, de még rossz férj sem, csak egyszerűen nem találta fel magát olyan ,,igazi férfiasan'. Nem volt hozzánk szigorú. Amikor már középiskolás voltam, és olyasmit csináltam, ami nem vált éppen becsületemre, mindig ezt mondta: nem szidtalak sose, mert azt hittem, magad is rájössz, mi a helyes. Hát ilyen volt: elvárta, hogy magunk találjuk meg a helyes utat, és ha ez nem sikerült, hát őt nem érhette bírálat. Azt hiszem, az ilyen családi hangulat határozta meg az én életutamat, a lépéseimet. Tudatában voltam ugyanis annak, mit jelent a határozott útmutatás hiánya, hát ezt akartam másoknál pótolni. De ha jól meggondolom, az én kiállásom másokért nem volt szándékos vagy előre megfontolt. Egy adott helyzetben én mindig úgy cselekedtem, ahogy jónak láttam, és a végén derült mindig ki, hogy ismét a mentőangyal szerepét vállaltam.
Gimnáziumot fejeztem be, abban az időben ezt főgimnáziumnak hívták. Maga talán még emlékszik azokra az időkre, milyen szigorú szabályok szerint éltek akkor a középiskolások. Este nyolc óra után már csak osztályfőnöki írott engedéllyel tartózkodhattunk az utcán, a városban formaruhát viseltünk, a sapkánkon ott volt az iskola jelvénye, egyszóval nem lehetett vagánykodni. Persze, a tizenévesek akkor is nyugtalanok voltak, csínytevésekben akkor sem volt hiány, azzal a különbséggel, hogy akkor büntetés járt egy illetlen szóért, most meg még a betörést sem büntetik. Hetedikes gimnazista voltam, amikor először álltam ki keményen másért. Egy osztálytársam összeverekedett egy csoporttal, és emiatt ki akarták zárni az iskolából. Ismertem az otthoni körülményeit, tudtam, hogy az apja agyonverné, ha kidobnák, hát magamra vállaltam a verekedést. Azzal nem számoltam, hogy majd engem zárnak ki az iskolából, de megtörtént. Azt az évet inasként ledolgoztam a nagybácsim szabóműhelyében, és így történt meg, hogy egy évvel később érettségiztem. Szerettem volna színiakadémiára menni, de a szüleim szerint ez egy link foglalkozás, hát beiratkoztam Újvidéken a mezőgazdasági karra, mert a háború után nagy szükség volt ilyen szakemberekre. Csak az első év vizsgáit tettem le, mert az apám beteg lett és valakinek fenn kellett tartania a családot, hát hazajöttem és munkába álltam. Amikor az apám meghalt, megbeszéltük a nővéremmel, hogy ő marad a családi házban - akkor már ő is dolgozott -, én majd vidéken vállalok munkát, s ott lakást is kapok. Az új környezetemben nősültem meg, ott is született a fiam. Felfelé ívelő, szép pályát futottam be, amelyet a feleségem ballépése tört ketté. A feleségem főkönyvelő volt a vállalatban, akkor is, amikor összeházasodtunk. Amikor én lettem az igazgató, nem váltottam le ebből a munkahelyből, mert jó munkaerő volt, a környezete is tisztelte. Amikor egy ellenőrzés alkalmával visszaélést fedeztek fel a könyvelésben, azt vallottam, hogy én rendelkeztem úgy. Hiszen a fiunk akkor még csak ötéves volt, nem maradhatott anya nélkül. Így engem zártak le nyolc évre, amiből hatot le is töltöttem. Mire hazajöttem, a feleségemnek már másik férje volt, azóta a fiamat sem nagyon láttam.
Börtönnel a hátam mögött nehéz volt munkát találni, hát visszajöttem Szabadkára, és a nővérem családjánál húztam meg magam. Munkát kaptam anyagmozgatóként egy gyárban. Nagyon sokat dolgoztam, a munkatársaim nem nagyon szívesen beszélgettek velem, úgy érezték, nem közéjük való vagyok. Mindenáron be akartam illeszkedni a közösségbe, hát munka után betértem én is velük egy-egy kupicára, így lassanként elfogadtak. Volt köztünk egy hatgyerekes férfi, aki nagyon szeretett inni. A felesége számtalanszor, ha fizetést kaptunk, ott várta a gyár kapujában, mert különben nem jutott volna haza a pénz. Megfogadtam az asszonynak, hogy havonként a fizetés jelentős részét én viszem neki haza. Megtörtént, hogy a munkatárs már előre elitta a fizetés java részét, ilyenkor én tettem pénzt a borítékba a saját fizetésemből és vittem a családjának. A gyárban ismertem meg a második feleségemet is, aki két gyermekét nevelte egyedül. Takarítónő volt, albérletben lakott a családjával. Számtalanszor jelentkezett a vállalati lakásra kiírt pályázatra, de mindig azzal ütötték el, hogy hárman nem kaphatnak kétszobás lakást. Megegyeztünk, hogy összeházasodunk. Így is történt. Megkapta a lakást. Lassan valóban család lettünk, felvállaltam a két gyerek nevelését, iskoláztatását. A kislánnyal nem is volt baj, a fiú helyett azonban számtalanszor kellett helytállnom. Közben meghalt a nővérem, a sógorom elég szegényen élt, hát magamhoz vettem a tizenöt éves fiukat. Igaz, a feleségemnek nem volt ínyére, de nem akart nyíltan ellenségeskedni, hiszen az ő két gyerekét is neveltem. A lányunk férjhez ment, megnősült a fiunk, a nővérem fia pedig külföldre telepedett. Amikor itthon megkezdődtek a háborúk, egymás után hívták be tartalékosnak a vejünket, a fiunkat. Először a vejemet mentettem át Magyarországra, majd a fiunkat. Két évvel később sikerült itthon eladni a lakást és utánuk mentünk. Amikor mi is kiköltöztünk, valójában én indítottam be a családi gazdaságot, mert a fiatalok nem nagyon találták fel magukat. Meghalt a feleségem, a gyerekek most már önállóan gazdálkodnak a földön, primőr zöldséget termesztünk. Most éppen hazaugrottam, hogy a vejem öcsének elintézzek valamit, és már megyek is vissza. Még csak tíz napja vagyok itthon, de már vagy tízszer hívtak, hogyan készítsék elő az egyik melegágy talaját. Igaza van, én a nyugdíjamból egyedül jól megvolnék, de mi lesz akkor a gyerekekkel?