Az emberi létezés komplexitásában nemcsak öröm van, hanem gyász, fájdalom, csalódás is. Mindkét pólus része az életnek. Ha csak a felszínen vagyunk, nem vagyunk a teljességben, de akkor sem, ha mindig csak a mélyben. Szükséges szembenéznünk az átveréseinkkel, önátveréseinkkel, legmélyebb fájdalmainkkal, azokhoz szeretettel fordulni. Ha elindulunk a feloldás folyamatában, nem ismételjük ugyanazokat a kapcsolatokat, vagy ha igen, máshogy veszünk részt bennük, máshogy képviselve valós önmagunkat. A két pólus egyensúlyozása és feloldása az emberi létezés maga — vallja Tisza Kata.

Fotó: Erhardt László 

* „Amikor átöleltél / akkor ismertem fel / hogy nem voltam ölelve / eddig még sosem.” Ez volt az első, amit tőled olvastam, éppen akkor érkezett, amikor erre szükségem volt. Majd ahogy belemélyedtem a műveidbe, magamra ismertem. Mintha minden sor rólam szólna. Elsőként a terápiás versekről mesélj.

— A terápiás versek egy atipikus iránya a műfajomnak. A saját műfajom köztudomásúan a pszichológia és az irodalom határterületein mozog. Mindig eltérő, hogy éppen melyik van túlsúlyban. Mindig egy picit más témát egy más rétegben és más műfajárnyalatban bontok ki. Ez a verstől kezdve a szakkönyvön, a rövidprózán, a novellákon át akár a feldolgozásregényig mindenféle verzióban előfordul. Ezen belül egyedi alkalom volt a terápiás versek kötete, nem tartom magam ugyanis lírikus alkatnak, sokkal inkább prózaibbnak, de akkor, abban az élethelyzetben és lelkiállapotban ezek a versek egyszerűen kiszakadtak belőlem. Nem kértek engedélyt, nem voltak átgondolva, nem volt egy döntés, hogy én most akkor verseket fogok írni. Általában nem úgy alkotok, hogy kívülről jön egy elképzelés, hogy na akkor ezt meg kellene írni, hanem mindig belül megérik valami. Ami kikívánkozik, azt hagyom, és utólag összerendezem egy tematikába. A verseknél is így volt. Ez egészen konkrétan a válásom környékén történt, amikor egyszerűen mentem az utcán, vártam a buszt, felültem a villamosra, és megállíthatatlanul hömpölygött, kitört belőlem nagyjából 600 versnek megfelelő anyag. Eleinte nem tudtam, mit kezdjek velük, csak leírtam őket. Aztán a kiadóm, a szerkesztőm visszajelzése alapján rendeztem őket kötetbe, ciklusokba szedve. Felismertem, hogy a versek a válási folyamatnak, a gyásznak és a rehabilitációnak a stációit ábrázolják. Így aztán összeraktam egy ívet belőlük, ami azért is terápiás, mert egyrészt nekem is segített kimondani, összerendezni és felszabadítani a bennem levő, egymásnak ellentmondó ambivalens érzéseket. Aki pedig olvassa, szintén végig tud menni ezen a folyamaton. A terápiás kötet végül is tervezetlenül született meg, amit mi zárójelnek gondoltunk, de aztán meglepő módon rendkívül népszerű lett.

* Saját életed, a traumák által szólsz az olvasókhoz. Mi indított el az írás útján? Számodra is terápia az írás, ahogyan az olvasóidnak az írásaid?

— Úgy gondolom, az írás, sőt az olvasás is nagyon nagy terápiás potenciált hordoz magában. Van azért néhány szempont, melynek teljesülnie kell ahhoz, hogy valóban terápiásnak minősüljön. Vannak olyan megközelítések, amelyek feltárják a traumát, de nem oldják föl, hanem ott hagyják. Ezáltal megterhelődik az olvasó, ha csak traumát kap, de nem kap hozzá valamiféle feloldást. Nagyon fontos, hogy én nemcsak traumákat tárgyalok a szövegeimben, hanem ott van egy nagyon fegyelmezett és tudatos szakmai szem, hogy ha kinyitok valamit, akkor azt végig is viszem. Leviszem az aljára, de utána fel is emelem, miután ott megtörténik az a fajta belső munka, amelytől könnyebb állapotba kerülsz, mint előtte voltál. Itt nemcsak az a kérdés, hogy feltárd a traumád, hanem az is nagyon fontos, hogy egy magasabb szinten találkozz vele, integráld és megértsd. Ez az, amit én vezérelvként magam előtt követek. Mindent először magamon vezetek végig, semmit sem írok le csak úgy, gondolatból, hanem végigmegyek rajta érzelmileg, és megfigyelem a hatását. Az már egy megmunkált terület, amit végigvezetek a szakmai tudásommal, és az fogja szerkezetileg egységbe rendezni a műveket. Amióta vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, én azt történetekben éltem át. Mindig is írtam, jegyzeteltem, történetekké formáltam mindazt, amit átéltem, mert ez oldotta a magányomat, és mindig segített megérteni, hogy mi is történik. Erre csak később jöttem rá, hogy ott állt az írás, ahol egy felnőtt figyelmének kellett volna, de nem állt, ezért ki kellett dolgoznom saját magamból egy segédeszközt. Ez azonkívül, hogy végigkísérte a gyerekkoromat, egészen huszonöt éves koromig, főleg irodalmi esszékből állt, mivel bölcsészkarra jártam. Huszonnégy éves korom körül rablótámadás ért, kiraboltak, kórházba kerültem koponyasérüléssel, agyrázkódással, és ott, sokkos állapotban szintén kiszakadtak belőlem történetek. Ez volt a legelső könyvem, a Pesti kínálat, mely egy fiatal lánynak a különböző erőszakformákkal való találkozásait írja le a nagyvárosban, a hatalommal való visszaélést. Rövid történetek voltak benne. Ez ugye még a Me Too-korszak előtt húsz évvel, egy nagyon más társadalmi környezetbe érkezett. Viszonylag nagy vihart kavart, nagyon sokan nagyon szerették. Nagyon sokan nem tudtak vele mit kezdeni. Voltak, akik beleraktak egy fiatal lány hódít a nagyvárosban sztereotípiába, ami nagyon gyilkos volt, nagyon nagy küzdelmet kellett vívnom, hogy ez visszakerüljön a helyére. Lényegében egy személyes, de kollektív traumának a feldolgozása indította az útjára. Ezután hosszú éveken át ennek a pszichológiai tanulmányozásával értettem meg, mi is az, amit csinálok. Utána szükségem volt csendre, hogy egy picit végiggondoljam. Aztán amikor visszatértem, jó sok évvel, önismereti vizsgálódással és képzettséggel később, egészen tudatosan, szakmai szempontból keretezve tudtam folytatni az írást és megteremteni az akkor újnak számító műfajokat, tartalmakat.

* Interkulturális pszichológiai praxist is vezetsz. A kliensek problémái is hatnak rád? Ezekre is igyekszel íróként válaszolni?

— Igen, ez a saját segítői tevékenységem, melyet tíz éve csinálok. Narratív pszichológiai módszerrel dolgozom, mely abban hisz, hogy ha az embereknek történetté áll össze az életük, ha rá tudnak látni az életük eseményeire, akkor az, hogy egységgé fűzik őket egy professzionális kísérő segítségével, már maga is gyógyít. A történetnek is van gyógyító ereje, a közös jelenlétnek is. A trauma mindig feldarabolja az embert. Darabokban látja magát és az életét, s ennek a műfajnak éppen ez a lényege, hogy ezeket a szétesett darabokat egységes történetté fűzze, mellyel nem vagyunk egyedül többé. Ez a narratív pszichológiának a nagyon leegyszerűsített alapja. Ebben támogatom őket, hogy egyrészt kimondható legyen, másrészt történet legyen, harmadrészt egység legyen, mellyel nincsenek magukra hagyva. Leginkább identitáskrízisekkel foglalkozom, válások, hirtelen szétesett életek, ezekben a kérdésekben keresnek meg leggyakrabban. Én is ebben érzem magam leginkább otthon. Ez érzelmileg természetesen igénybe vesz. Ezért van az, hogy nyáron nem szoktam rendelni, hanem akkor egy picit befelé fordulok. Akkor szoktam én is történetté átdolgozni mindazokat az élményeket, amelyeket megosztanak velem. Mindazt, amit egész évben befogadok, nyáron történetekké alakítom, a bennem zajló folyamatok és érzések kíséretében. Ezzel fel is oldom azokat a hatásokat, amelyek érnek, és közben mindig kitágítok egy újabb szakmai keretet. Ezáltal nagyon sok olvasó is magára tud ismerni, és használni tudja a saját életére vonatkozóan.

* Te is az anyaország határain kívül születtél, Marosvásárhelyen. Román—magyar állampolgár vagy. A művészi önkifejezésedben szerepe van a határon túli származásodnak?

— Ezt én úgy fogalmazom meg, hogy ez egy marginalizált létforma. A kezdetektől beleszületsz abba, hogy kisebbség vagy. Ez a kisebbségi életérzés vagy lelkület nagyon erősen meghatározó. Kinyit egy olyasfajta érzékenységet, hogy mindig nyitott vagyok arra, hogy ha valaki nincs szélesebb körben elfogadva, ha kiszorul, ha a szélekre kerül, ha üldözik, ha megbélyegzik, az összes típusú kisebbségi lét iránt eredendően hordozok egy érzékenységet. Talán ez is az oka annak, hogy a tanulmányaimat annak idején az úgynevezett interkulturális pszichológia irányában folytattam, mely egyszerre foglalkozik nemcsak a különböző kultúrák közötti eltérésekkel, hasonlóságokkal meg kapcsolódásokkal, hanem egy bizonyos kultúrán belüli szubkultúrákkal, marginalizált csoportokkal, így kerültem ennek a tudományterületnek a közelébe, hogy nagyon a magaménak éreztem, nagyon megszólított. Mivel annak idején, amikor ezt elkezdtem, senki nem foglalkozott specifikusan az idősekkel mint csoporttal ebből a megközelítésből, rögtön felkeltette a figyelmemet. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mindenkiben meglátom azt a sebezhetőséget, amely mentén ő valójában kiszorul. Minden társadalmat meghatároz az, hogyan bánik a marginalizált csoportjaival. Mindig a törést keresem, hogy megtaláljam a módját, hogy a törés hogyan forrasztható össze.

* Hol van az otthonod?

— Ennek is több rétege van, a fizikai meg az érzelmi. A teljes felnőtt életemet Magyarországon, azon belül Budapesten töltöttem, így nyilvánvalóan az én fizikai otthonom Budapesthez köt. Itt nőttek fel a gyerekeim. Itt járnak iskolába, baráti körük, apjuk, rokonságuk ide köti őket. Fizikai értelemben az otthonom itt van, viszont bennem ez egy sokkal tágabban élő fogalom. Sokkal kevésbé tartom otthonomnak a gyerekkorom helyszínét azzal együtt, hogy belül nagyon meghatározó helye van, de nehéz oda visszamennem, sok fájó emlékem, érzésem van egy olyan korból, amikor sokkal kiszolgáltatottabb voltam, és kevésbé tudtam megvédeni magam. Nyilván megvan az oka, hogy eljöttem, de kétségtelen, hogy érzelmileg nagyon meghatároz. Én az otthont inkább egy belső helynek képzelem el, amelyben kialakul az a fajta megbékélés, hogy bárhol vagy a világban, otthonra tudsz lelni. Számomra az otthon fogalma sokkal inkább érzelmi kérdés.

* A pályád során volt, hogy visszavonultál a nyilvánosságtól. Ilyenkor mi zajlik benned? Töltődés, pihenés, vagy új terveken dolgozol?

— Van az egy nagy, majdnem tíz évet felölelő visszavonulási időszakom, mely a fiatalkori kezdeti sikereimet követi. Azt szükségszerűnek éreztem, mert hirtelen a semmiből jött egy siker, mely magával hozta az ellentétes pólusokat, a felemelést, de az irigységet, a gyűlöletet és a bántást is. A műfajom akkor még ismeretlen volt, sokan szerették, sokan nem értették, sokan támadták. Azt éreztem, ebbe bele fogok őrülni, vagy hátralépek, és egy kicsit józanul reflektálok mindenre, ami történt. Akkor idegennek éreztem azt a médiavilágot, amelybe belekerültem. Azt a döntést hoztam, hogy a legnagyobb siker kellős közepén kilépek. A fókuszomat akkor a házasságra, családalapításra, gyerekekre fordítottam. Továbbtanultam mesterszakon, doktori iskolában. Tanultam és érleltem tíz éven keresztül, mire vissza mertem jönni, akkor már egy másik hangon, szakmailag keretezve folytattam mindazt, amit korábban elkezdtem, belülről megerősödve.

* Hamarosan könyved jelenik meg Intimitás és hasadás címmel. A közösségi oldaladon azt írtad ezzel kapcsolatban, ahhoz, hogy a könyvet megírhasd, a legsötétebb helyen vállaltan töltöttél egy évet, ez pedig önmagad árnyéka. Mi mindent adtál bele a kötetbe magadból?

— Erre nem könnyű válaszolni, mert szinte az egész eddigi életemet, felismeréseimet, munkámat belsőleg, külsőleg, szakmailag, emberileg, érzelmileg, idegrendszerileg, mindenhogyan felöleli. Az elmúlt húsz évet, az elmúlt negyvenöt évet. Mindent beletettem, ami elérhető számomra, nagyon nagy munka, nagy terjedelmű mű, szóval nehéz, összetett. Nem az az önismeret, hogy az ember bölcsességeket oszt meg, vagy előad, gondolkodik róluk, vagy azt hiszi, ő valamilyen, vagy rálát arra, hogy ő miért olyan, hanem az a valódi önismeret, amikor mindezeknek az ellenkezője történik, és az egyén erre rálát, még ha fáj is, belátja és foglalkozik vele érzelmileg. Ha szeretettel tudsz fordulni a saját tévedésedhez, akkor ott születik valami intimitás magad és magad legmélye között, ami képes arra, hogy magasabb rendű, magasabb szintű integrált változást hozzon a külvilágban is. Ha ez az intimitás belül megszületik, akkor ez meg tud jelenni a külső kapcsolatokban is. Ha belül harcban állok a legmélyebb rétegemmel vagy az árnyékommal, vagy nem akarom elfogadni, akkor olyan kapcsolatokat fogok ismételni kívül is, amelyek ezt újra és újra idézik. Ez az ismétlés addig folytatódik, amíg valami áttörés nem történik. Ebben a könyvben lementem ebbe a legeslegmélyebb mélységembe, ehhez egy egész álló évet töltöttem egyedül, persze elláttam a gyerekeimet és a munkámat, de ezt a kettőt leszámítva tudatosan hoztam egy olyan döntést, hogy hátralépek egy picit az emberi kapcsolataimból. Részben tudatos döntés volt, részben nem tehettem mást, mert egy olyan gyászfolyamatban voltam, amely erre késztetett, és akkor megfigyeltem, hogy mi zajlik egy embernek a legmélyebb mélységeiben, amikor nem kapaszkodik másokba, hanem ott marad ezzel az érzéssel és saját önmagával. Valami átfordult, valamit le is zártam. Ehhez a legmélyebb, legfájóbb gyerekkori emlékekhez kellett visszanyúlni, akár a legszégyelltebb tévedéseimhez, átveréseimhez, önátveréseimhez, és ezeket szeretettel feloldani, hogy olyan egység jöjjön bennem létre, amely soha többé nem szakítható szét. Erről szól az Intimitás és hasadás, röviden.

* A borítón Szajkó István egy alkotása látható. Hogyan esett rá a választás? Fűz esetleg valamilyen szál a Szajkó családhoz?

— Szajkó Istvánnal van egy kötelék, elsősorban a nemcsak szerkesztőmként, hanem barátomként is nyilvántartott Szajkó-Illés Andrea révén, aki tizedik éve szerkesztője a könyveimnek. Szajkó István az ő férje volt, volt szerencsém személyesen is találkozni vele, jártam nála a lókúti műtermében. Különösen a galambok fogtak meg. Az egyik képen, melyen a galambnak az árnyéka is felvillan, nem egyértelmű, hogy ez egy árnyék, meghasadás vagy egy újabb galamb. Pontosan azt a konfúziót nyitja ki, amelyet egy olyan kapcsolat nyit ki, amely zavaros, nem tiszta. Úgy éreztem, ebben a szimbolikában annyi réteg elevenedik meg abból a témából, amelyen dolgozom, hogy szinte magától értetődő természetességgel merült fel bennem, hogy a lehető legjobb választás lenne a borítóra.

* Kinek ajánlod a könyved? Kapaszkodó lesz azoknak, akik éppen érzelmi mélyponton vannak?

— Minden embernek ajánlom, aki nyitott arra, hogy befogadja az emberi létezés kérdéseit, és akár magára fordítsa őket, és megvizsgálja, bejárja ezt az utat, vállalva egy katartikus utazást, mely során saját fájdalmaival egységet alkotva megtisztulhat.