Magyarkanizsán született, de már évek óta Franciaországban, Orléans-ban él és alkot. Táncszínházát, a Centré Chorégraphique d’National Orléans-t a legkiválóbbak között emlegetik színházi körökben. A Desiré Central Station fesztivál vendége volt, a ljubljanai EN-KNAP Group csapata mutatta be koreográfiáját, a Dark Uniont.

A Dark Union Nagy József egy korábbi darabja, a Pekingi kacsa nyomán készült, ám, mint elmondta, csak nagyon ritkán dolgozik úgy egy csapattal, hogy csak koreografáljon. Konkrétan ez volt a második eset.

— Azaz harmadik — teszi hozzá. — Volt egy cirkuszi előadás egy cirkusziskolában, utána Svájcba, Lausanne-ba hívtak. Igaz, ott koreográfus voltam, de később átvettem az egyik színész szerepét, s a ljubljanai csapat volt a harmadik.

* Amikor te magad is a színpadon vagy, de te is rendezed az előadást, mennyire van rálátásod? Vagy erre nincs is szükséged, mert tudod, mi fog működni, s mi nem? 

— Ezeket egy idő után már érzi az ember. És hát néha azért én is bevonom a modern technikát, felveszem a próbát, a kamera a külső szem ezekben az esetekben. De erre nincs mindig szükségem.

Molnár Edvárd felvételei

* Már rengetegen kértek fel, hogy koreografálj, s a rengeteg nagy részét visszautasítod. A fenti három esetben miért vállaltad el mégis? 

— A cirkusz érdekelt, szerettem volna foglalkozni vele, tehát kíváncsiságból, és mert szeretem a kihívásokat. Lausanne esetében ez a kívülről való építkezés érdekelt, a Dark Union pedig egy szembenézés, ellenőrzése annak, hogyan is kezelek egy anyagot tizenöt év után csak külső szemként funkcionálva. Egyébként a próbafolyamat itt is ugyanúgy működött, mintha a saját előadásomat csináltam volna. Együtt improvizáltam a táncosokkal, s a legfontosabb információkat úgy adtam át, hogy velük együtt keresgéltem én magam is.

* A próbaidőszak a keresés, a kísérletezés periódusa, de egy bizonyos idő után fixálni kell jeleneteket. Te mennyi idő után tudod azt mondani, hogy na, ez már nem változik? 

— Nagyon sok. Előbb mindig körbejárjuk a számomra fontos motívumokat, majd szétszedjük őket (magában ez a folyamat is elég hosszú), s utána következik a második fázis, amikor már próbálunk kiemelni olyan dolgokat, amelyekről érzem, hogy már csírájukban is ígéretesek. Innentől ezeket már memorizálni kell, hogy nekikezdhessek a szabásnak-varrásnak. Amikor a mikrostruktúrák elkezdenek összeállni, kapcsolódni, akkor megint bevonjuk a precíziós munkát, tisztogatjuk a jeleneteket, fixáljuk őket. A végeredmény pedig egy precíz partitúra, melyben minden mozdulat térben és időben is megtalálja a helyét.

* Nagyon tetszett, hogy magyar népzenét is használtatok a Dark Unionban. A zene mindig egy pluszrésztvevője az előadásaidnak. Jellegzetes, nagy gonddal válogatott, írt.

— Most konkrétan két hangulatot kerestem hangban. Az egyik a ritmikus, pergő, dobos volt, és mondanom sem kell, hogy ennek külön története, energiája van, valamint ellenpontként jelent meg a melodikus népzenei motívum, szintén egy végtelenített hullámzásban, ismétlődve. A jelenetek, melyeket ezek a zenei mondandók aláfestenek, szintén a pillanat végtelenítését voltak hivatottak elérni, ezt támasztottam alá ily módon a zenével.

* Azok, akikkel dolgozni szoktál, nem feltétlenül táncosok. Mi kell hát, hogy meglegyen bennük (művészi, emberi vagy bármilyen más szempontból), hogy azt mondd valakire: veled szívesen dolgoznék?

— Mivel színházról beszélünk, a jelenlét az első számú elvárásom. Szükséges egy nagyon erős kisugárzás. Némelyeknél ez rögtön megvan, másoknál ki kell bontani, azaz keresgélni, felfedezni, kiben van meg a képesség a kibontásra. Ez a legfontosabb. Utána kell egyfajta speciális színházi intelligencia, s csak mindezek után következik a technika. Ha van erős technikai bázis, az nem feltétlenül akadály, bár az is tud lenni. Ilyenkor le kell rombolni, s megkeresni azt a specifikumot, amely technikán túli. A motívum technikáját kell újra felépíteni. Ez nem gyors folyamat, de fejleszthető. S hogy ezt meg tudja csinálni a táncos, az előadó, ahhoz pedig muzikalitás kell. Anélkül nem fog sikerülni. Mindegy, hogy színészről vagy táncosról beszélünk-e, mindennek a zeneiség az alapja, utána következik a vizualitás, a gondolat stb. Legalábbis én ezt én így kezelem.

* A csapat definíciója számodra talán így fogalmazható meg: a tagjai tudjanak lenni egymás árnyékai, s szólótáncosok is a rivaldafényben.

— Az a forma, az a színházi nyelv, amelyben én matatok, abban mindenki főszereplő és mindenki mellékszereplő. Ez egy klasszikus színház esetében egészen máshogy van. Nálunk a darab a főszereplő. Azt kell szolgálni. Nincs fölé- és alárendelt szerep, minden hullámzó. Hol háttérben, hol előtérben kell lenni.

* Országokon, projektumokon átsuhanva mi az, amit te mindig magaddal viszel?

— Egyfajta összképet, mely már fiatalon kialakul az emberben. Hogy mire érzékeny, fogékony, és még sorolhatnám. Ez sok mindenből táplálkozik, élettapasztalatokból is, s utána a már keresett területekből: irodalomból, képzőművészetből, zenéből, színházból stb. Vonatkozások, megfigyelések összessége. Mire érzékeny az ember, mihez van köze, amire reflektál is valamiképp, mindezek az élmények, tulajdonságok alapján áll össze egy kép, egy mag. Hát ezt viszi az ember magával, ezt próbálja újra és újra elindítani.

* Jelenleg hol dolgozol? Franciaországban?

— A színházi rész Franciaországhoz köt, igen.

* A legújabb, készülő színházi előadásod a fotográfiát használja. Mesélsz róla egy picit?

— Ebben a húszperces miniatúrában valóban a fényképre van kihegyezve minden. Húsz percen keresztül készítek elő egy beállítást, melyet lefotózok, megmutatom a folyamatait, hogyan rakódnak föl az elemek, s állnak összképpé. S azt, amit a fotográfia végül megfog. Lesz benne álló és mozgó elem is, s a fotográfia segítségével megállítom. Megpróbálom kiragadni a legerősebb pillanatot. Amiről Barthes punktumként beszél. Ez a legerősebb, legdrámaibb, legfeszesebb momentum. Ezt kell elcsípni. Az előadás végén magát a fotográfiát is meg lehet majd nézni. Megnézni azt a kimerevített képet.

* Sokat fotózol?

— Egyre többet. Eddig a rajz által próbáltam tágítani ezeket a ráérzéseket, most azonban a fotográfia segítségével. Úgy érzem, sokat tanulhatok. Egy őrült nagy misztérium, a jelen misztériuma az, amit a fotográfia megfog. Hiszen amint kattintunk, az már múlt, de a jövőben is létezni fog. A jelent ragadja meg, amit az életben mi soha nem tudunk, hiszen csak átmenet. A fotó „megállítja” az időt, s úgy érzem, hogy a színházi gondolkodásról is sokat tudok tanulni általa. Ez egy fontos állomás számomra. Koncentrálni szeretnék a saját kereséseimre, s minden időmet ennek szentelni. Workshopokat sem tartok, nem is tanítok, esetleg néhány mesterórát elvállalok. Túl sok időt vett el, hiszen azt is elmélyülten műveltem.

* Te egy maximalista ember vagy?

— Másképp nem lehet. Mindig a lehető legmagasabbra rakom a lécet, és próbálom megugrani, újra és újra, nap mint nap.