Régen volt már a rovat szereplője egy fiatalember. Amikor jelentkezett, elmondta, hogy valójában a feleségének a történetét mondaná el, amely megváltoztatta az egész családjának az életét, ám hogy mégsem ő beszéli el, az azért van, mert még mindig nincs elég ereje és bátorsága hozzá.
- Az igazat megmondva, elsősorban az anyósom javaslatára fordultam önhöz - mondja a fiatalember. - Voltaképpen ő azt akarta, hogy a feleségemmel találkozzon, és vele beszélgessen. De a feleségemben még annyira frissek a sebek, annyira intenzíven él még most is benne a félelem, hogy úgy döntöttünk, én jövök el a találkára. Mert meggyőződésem, hogy a fenyegetés blöff volt csupán, megfélemlítés volt a célja, mégis el kell mondani a történteket még akkor is, ha teljesen hihetetlennek tűnnek. Már csak azért is, hogy tudjuk, itt és most minden lehetséges. Autóbuszsofőr vagyok, a városi közlekedésben vagyok szolgálatban már vagy tíz éve. Tudja, a városi buszokon mindenféle ember utazik, ha valakinek jó szeme és füle van, hát egykettőre kiváló emberismerővé válik. A szüleim egy bánáti kis faluban élnek, én a közlekedési középiskola befejezése után itt maradtam, mert úgy éreztem, a nagyváros több lehetőséget nyújt egy fiatalnak. Szerencsémre állást is kaptam, és a katonaidő letöltése után már a biztos munkahelyre jöttem vissza. Sose voltam szoknyavadász. Voltak ugyan lányok az életemben, meg is dobbant sokszor a szívem, de valahogy mindig tudtam, hogy még nem jött el az igazi. Aztán négy évvel ezelőtt a hídnál felszállt egy fiatalasszony a buszba. Olyan kenguru-féleségben csodaszép gyereket cipelt. Valaki átadta neki legelöl a helyet, így alkalmam volt a visszapillantó tükörben figyelni, mennyi szeretettel babusgatta a csöppséget. A végállomásig utaztak, azt hittem, tiszta véletlen volt, hogy az én vonalamon. Aztán másnap is találkoztam velük, és utána szinte mindennap. Lassan már köszöntünk is egymásnak, én rámosolyogtam a tündérkére, ő pedig mindig visszamosolyogott rám. Szóval valamilyen kapcsolat alakult ki hármunk között. Egy alkalommal aztán, míg a hídon arra vártuk, hogy felszabaduljon a forgalom, megkérdeztem, apu mért nem jön néha értük. Gondoltam, valahogy meg kell tudnom. A fiatalasszony mosolyogva válaszolta, hogy apuka bizony nincs, csak ők ketten, meg nagyi, aki meleg ebéddel várja őket.
Elmúlt néhány hónap, mire annyira felengedett, hogy elfogadta az ajánlatomat, és értük mehettem. Ő a katonakórházban dolgozott, a kislányt pedig egy privát napközibe hordta. Meghívott egy kávéra, és amikor beléptem az otthonába, azonnal tudtam, hogy csak ő lehet a feleségem, pedig akkor még semmit sem tudtam róla. Az édesanyja még aránylag fiatal, munkaviszonyban levő hölgy volt akkor, azóta, pontosabban tavaly vonult nyugdíjba. Olyan kedvesen fogadott ő is, mintha régi ismerősök lettünk volna. Elmúlt még jó hosszú idő, mire megtudtam mindent a családról. Az anyósom fiatalon maradt özvegy két kislánnyal. Az idősebbik nagyon jól tanult, így a középiskola befejezése után természetes volt, hogy folytatja tanulmányait. Akkor anyósom úgy döntött, eladja a szabadkai családi házat, és a gyerekek miatt Újvidékre költözik, hogy ne kelljen albérletet, kosztot, meg minden egyebet fizetni. Azt mondja még ma is, hogy egyszerűbbnek tűnt neki havonta egyszer hazajárni a temetőbe, mint a két lány tartózkodási költségeit fedezni. Munkát is kapott, hát feltalálták magukat. A feleségem csak az egészségügyi középiskolát fejezte be, és azt vallja, hogy az emberséges betegápolásnak a lelkiismeretes, jó nővér a pillére. A nővére az egyetemen megismerkedett egy keleti fiúval, aki három évvel idősebb volt nála. Az anyósom biztosan ráérzett a dolgokra, mert mindenáron meg akarta ismerni a fiút, de a találkozás sehogyan sem jött össze. Aztán egy alkalommal véletlenül rátalált a lánya utazótáskájában két gyanús csomagra. Maga ment el az egyetemre, megtudta a fiú címét, és felkereste. A fiatalember már jó ideje élt itt, mint később kiderült, jól bejáródott kábítószer-terjesztő hálózata volt, amúgy mellékkereset gyanánt pedig lányokat csempészett Keletre. Hogy ne nyújtsam a történetet, az anyósom feljelentette a fiút, de az még idejében meglépett. A család csak később tudta meg, hogy a lány terhes, mindamellett olyan súlyos drogfüggő, hogy kezeltetni kellett. Az orvosok azt mondák, a baba egészséges. Néhány nappal azután, hogy a csodálatosan szép kislány megszületett, az édesanyja öngyilkos lett. A naplójából tudta meg a történtek java részét az anyósom meg a feleségem. Ők fogadták magukhoz a kis jövevényt, és olyan szeretettel, féltő gondoskodással vették körül, hogy az hihetetlen.
Amikor megesküdtünk, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a kislány a mienk. Ahogy a feleségem, úgy a lányunk is az én vezetéknevemet viselte. Mit mondjak, egy nagyon boldog, egyszerű, de nagyon elégedett család volt a miénk egészen az őszig. Akkor ugyanis megjelent egy idősebb keleti férfi, és pénzt ajánlott fel a kislányért. Azt mondta, csak a születése után tudta meg az apja, hogy gyereke van, és most igényt tart rá, már csak azért is, mert az anyja nem él. Eleinte azt hittük, valamilyen ostoba tréfáról van szó, és én szépen kitessékeltem az urat. Sajnos, nem maradt a dolog ennyiben. Egy este néhány ismeretlen férfi csöngetett be hozzánk, és engem kerestek. Ahogy kinyitottam a kaput, kirángattak, betuszkoltak egy dzsipbe, és a Duna-partra vittek. Ott szépen elmagyarázták: a megbízójuknak fogytán a türelme, ezért ha azt akarom, hogy eltűnjön az életünkből, akkor vagy szedjek össze tízezer eurót, vagy adjuk oda neki a most már hatéves kislányt. Kértem, hogy hozzanak össze a megbízójukkal, hogy személyesen beszélhessek vele. Néhány nap múlva ez meg is történt. Azt hiszem, a pasas illegálisan tartózkodott itt, azért volt körülményes vele találkozni. Nekem személyesen is előadta a követelését. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy nekünk ennyi pénzünk nincs, és nem is tudom előteremteni. Arról is igyekeztem meggyőzni, hogy a kislánynak az lesz a legjobb, ha velünk marad, hiszen úgy tudja, hogy mi vagyunk a vér szerinti születi. Dölyfösen azt mondta, ne törődjek én az ő gyereke érzelmeivel, igaz, hogy hibázott, de most mindent helyre akar hozni, és fényes életet biztosítani az ismeretlen lányának. Persze, jött a fenyegetés is, hogy egy szót se a rendőrségnek. Ennek ellenére az első utam tőle a belügybe vezetett, de sajnos semmilyen védelmet, támogatást, még biztatást sem kaptam. Először a kocsimat verték össze a munkahelyi parkolóban, aztán egy éjszaka beverték a házunk utcai ablakait, majd két hónap elteltével bírósági idézést kaptunk. Az apa pert indított gyereke megszerzéséért. Egy újvidéki ügyvéd képviselte, nagyon ügyesen, mert feltételezem, hogy busás honoráriumot kapott érte. A bíróságon igyekeztünk megértetni az igazságszolgáltatás embereivel, hogy abban az esetben, ha elveszik tőlünk a kislányt, mindenki vesztes lesz, de legfőképp a gyerek. Sajnos azonban az érvelésünk, a könyörgésünk semmit sem ért. Jogerős bírósági végzéssel a kislányt a vérbeli apjának ítélték. Hiába vallottam, hogy először pénzt kért érte. Újév után vitték el tőlünk a kislányt, alig tudták a rendőrök leszedni a feleségem nyakáról. Szörnyű volt. Ez a kép és a kislány jajveszékelése egész életemen elkísér. Még a rendőr is megkönnyezte, és azt mondta, a bíróság talán igazságot szolgáltatott, de a döntése folytán mindenki vesztes.