Január 22-e, a magyar kultúra napja. Magyarországon 1989 óta ünnepelik. A dátum egy igazán magasztos pillanathoz fűződik: Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta a Hymnus c. nagy költeményének kéziratát. Anyaország-szerte és a határon túli területeken is számos rendezvényt tartanak ebből az alkalomból. Ilyenkor nagyobb figyelmet szentelünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének.
Hétköznapjainkban, napi teendőink végzése közepette oly egyértelmű a magyarságunk: magyarul beszélünk, gondolkodunk, álmodunk. Ilyenkor, január 22-én megállunk egy pillanatra, hogy átérezhessük azt a több évszázados hagyományt, amelyet őseink hagytak ránk örökségül.
Magyar kultúra. Hogyan lehetne egy fogalmat definiálni, értelmezni, mely több mint ezer évet határoz meg? Sokan és sokféle magyarázattal szolgáltak, és valamennyien egyetértenek abban, hogy a nyelv az, amiben egy nemzet kultúrája a leghívebben él.
Való igaz, hogy a kultúra fogalmát a XX., de még a XXI. században is sokan megpróbálták eltorzítani. Magyar sajátosság a ,,pusztuljon el a szomszéd tehene is!’’ szemlélet, sőt egyesek még a történelemhamisítástól sem riadva vissza a lusta, koszos, alattomos, elmaradott vagy éppen antiszemita jelzőket aggatták magukra. A Trianon ejtette sebeket a magyar nép mindmáig nem heverte ki, önmagunk leértékelésének és kishitűségünknek a legfőbb oka minden bizonnyal ebben rejlik. Még mindig igen sokan vannak közöttünk, akik kisebbségi meg mindenféle más komplexusban szenvednek, holott számos népe és nemzete a világnak büszke lehetne rá, ha csak feleolyan gazdag kultúrtörténeti hagyománya volna is, mint minekünk, magyaroknak. Ők is tudják, hogy az igazi gazdagságot nem pénzben mérik. Hiába a vagyon, a befolyás, a szerencse, ha kultúrtörténeti értékeik kincsestára nem idősebb, mint a nagyanyám sifonérja. Ezt sokan nem tudták, tudják megbocsátani nekünk. Ez a gyűlölet és irigység öltött testet a trianoni békediktátumban is.
1920-ban a szerencse elpártolt tőlünk, egyesek a körülményeket kihasználva mély sebeket ütöttek a nemzet testén. De még mindig sokan vannak azok is, akik elismeréssel adóznak a magyaroknak, a magyar kultúrának, és ez csakis a mi érdemünk.
,,Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok” — vallotta Isaac Asimov orosz származású amerikai író. Hát mi hiszünk neki.
Néha még a „szomszéd”-jainknál is láthatunk ,,baráti’’ gesztusokat, olyanokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy talán ők sem annyira kizárólagosak, mint voltak.
Számomra az új esztendő egyik legbizarrabb élménye a nagy nevettetőhöz, mindenki Hoféliájához, Hofi Gézához fűződik. Január elsején ért a meglepetés, amikor a belgrádi RTS 2 tévécsatornán a magyar komikust hallgathattam. (Tudták, hogy 2011. augusztus 3-án egy magyar csillagász jóvoltából Hofigeza néven regisztráltak egy kisbolygót?) Az élmény azért volt bizarr, mert egy hölgy monoton hangon szinkronizálta Hofit úgy, hogy közben az ő magyar hangját is lehetett hallani. Hát erre mondaná Hofi Géza, hogy ,,mindennek van határa, kivéve az emberi hülyeségnek és a Szovjetuniónak”. Mindenesetre jó volt látni és hallani a magyar komikust a szerb tévécsatornán még akkor is, ha kissé sutára sikeredett az előadás. Talán egyetért velem az olvasó, hogy Hofit kizárólag azon a „titokzatos” nyelven érdemes hallgatni, amelyet világviszonylatban csupán néhány millióan beszélnek. Anyanyelvünk magyarságunk egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka, és kultúránk egyik legnagyobb értéke.
