Persze a kitartás meghozza az eredményt, már ha eredménynek tekinthető, hogy feladjuk azon tervünket, hogy koherens narratívát keressünk, inkább együtt úszunk az árral, azaz a főhősnővel, aki legalább annyira zavarban van az őt érő tengernyi impulzus miatt, mint mi, nézők. Michelle Yeoh karaktere, Evelyn Wang egy középkorú, kínai bevándorló Amerikában, akinek láthatóan gondja van a házasságával, de még az éves adóbevallása miatt is folyton idegeskednie kell. Evelyn férje, Waymond (Ke Huy Quan) mellett ott van az apja (James Hong), aki már-már kitagadta a házassága miatt, illetve a lányuk, Joy (Stephanie Hsu), akinek megvannak a maga tinédzserkori, főként bimbózó szexualitását érintő problémái. Waymond benyújtja a válókeresetet, ami valójában segélykiáltás kapcsolatuk rendezésére. Evelynnek ráadásul van egy mosodája is, mely a teljes csőd felé száguld. Ha pedig mindez nem volna elég, jön valaki, aki valami rejtélyes világégésről kezd el beszélni neki, multiverzumokról és fenyegető ellenségekről. A kezdeti értetlenkedés után csakhamar dimenziók közti örvényben találja magát, nem sokkal később pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy ő a kulcsa a világ megmentésének.

Kép forrása: imdb.com

Van itt science-fiction, a fizika törvényeinek helyenként engedelmeskedő, máskor a teljes abszurditásba átcsapó akciójelenetek és harcok, melyek sokszor viccesek, máskor pedig egy kissé fárasztóak tudnak lenni, a látványra azonban nem lehet panasz. Annak ellenére, hogy a Mindenkor a felszínen univerzumok és galaxisok közötti száguldozásról szól, valójában egy melankolikus kapcsolati dráma, nyakon öntve humorral és anya-lánya viszonyokkal, fájdalommal és keserédes érzésekkel. A Mindenkor a műfajok között is éppen úgy ugrál, mint hősei a párhuzamos dimenziók közt. Egy totális agymenés ez az egész, mely ugyan nem hibátlan, de ha helyén kezeljük, és kellően türelmesek vagyunk hozzá, maradandó élményt nyújt.

A rendezők, Daniel Scheiner és Daniel Kwan azzal a nem titkolt szándékkal vitték vászonra Evelyn sztoriját, hogy egy teljesen új perspektívát nyújtsanak a nézőknek, szabályokat, konvenciókat rúgjanak fel. A képregényfilmekből is ismert multiverzumküzdelem élére valamilyen kosztümös hősnő helyett egy középkorú mosodást tettek, akinek éppen olyan problémái vannak, mint bármelyikünknek. Nagyjából fél óra után a film elindítja a véget nem érő ugrálást dimenzióból dimenzióba, amit szinte lehetetlen lesz érteni egyetlen megtekintéssel, ennek ellenére azonban a kaleidoszkópszerű cselekmény több ponton is baromi szórakoztató tud lenni. A látványvilágra sem lehet panasz, ahogyan a színészekre sem: Yeoh megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscart, ahogyan végre Jamie Lee Curtis is a legjobb női mellékszereplő kategóriában.

A Minden, mindenhol, mindenkor egy kicsit sem könnyű film, nehezen emészthető alkotás, mesterműnek sem nevezném. Meggyőződésem szerint éppen az újszerűsége miatt vert óriási hullámokat Hollywoodban. Hogy megérdemelte-e a hét Oscart, azt mindenki döntse el maga, az hommage-szerű tisztelgések más alkotások és műfajok előtt azonban percenként tetten érhetőek benne. Tegyünk vele egy próbát, hátha magával ránt — ha ez sikerül, akkor viszont nem ereszt, és maradandó élményt nyújt majd.